Sziasztok!!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy idén nyáron nem lesznek új fejezetek. Igaz, hogy írom őket és már a 20. fejezetet lassan befejezem, de csak az iskola kezdetével tudom majd közzétenni őket. Kérlek ne haragudjatok rám! És kérlek Titeket, legyetek türelemmel, és higgyétek el annál jobb lesz újra belemerülni Kyra, Nick és a többiek kalandjaiba.
Megértéseteket köszönöm: Shagon

19. fejezet

Mikor másnap reggel felkeltem a könyv az éjjeliszekrényen volt. A vázában friss rózsa illatozott. Körbenéztem, de senki nem volt rajtam kívül a szobában. Sejtettem, hogy Nick járt itt, talán Sydney vagy apám. Újra a kezembe vettem a könyvet és tovább olvastam. Az eddigi Fable regényekhez hasonlóan ez is tömve volt poénokkal. Nevettem, habár óvatosan, mert még mindig fájt az oldalam.
Épp nevettem az egyik vicces beszóláson, amikor kinyílt az ajtó. Odapillantottam és még jobban felvidultam. James, Sydney, Sam, Adam és végül Nick lépett be a szobába. Mindegyikük kezében egy apró kis csomag volt. Szép sorban letették a virág mellé és megpusziltak. Leültek az ágyra és a székekre. Látszott rajtuk, hogy örülnek, hogy élve láthatnak viszont.
-Sziasztok! Jó látni titeket! – mondtam, miközben letettem a könyvet. Végignéztem a barátaimon. Volt valami furcsa bennük. Mintha nem lennének teljesen boldogok.
-Hát még téged! Jó látni, hogy még egyben vagy! – nevetett rám James. Ő volt a leginkább letörve. Amikor észrevette, hogy gyanakvóan nézek rájuk, Nick-re nézett.
-Nem mondtad el neki? – kérdezte. Felnéztem a barátomra.
-Még nem. Akkor akartam elmondani, amikor kiengedik. Ez most nem hiányzik neki. Most csak felzaklatná és lassítaná a gyógyulását. – felelte Nick és nekem ezzel még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
-Nick! Mit nem mondtál el? Mi történt, amíg kómában voltam? Mondjatok már valamit!! Sam? Adam? Sydney? James, Nick? Mégis mi a fészkes fene folyik itt? – kezdtem bepöcceni. Mindenki áll és nem szól semmit. Hiába néztem rájuk, hiába könyörögtem. Nem mondtak semmit.
-Kaira, nyugodj meg! Nincs semmi baj… - de közbe szóltam.
-James, ne mondd, hogy nincs semmi baj! Úgy ültök itt, mint akinek meghalt valakije. Nem ismerek rátok. Két hónapig vagyok kómában és minden a feje tetejére áll. Mondjatok el mindent! – most már szebben kértem őket. Erőszakkal nem megyek semmire. Elővettem a kiskutya szemeket és úgy néztem a barátaimra.
-Jól van, Kyra! Te akartad, de ha emiatt megharagszol ránk, esküszöm, hogy én foglak főbe lőni! – ígérte James és megfogta a kezem. – Azzal kezdődött, hogy amikor visszajöttetek, mindenki elkezdett kíváncsiskodni, hogy mégis mi történt. Sydney nem mondott semmit, Nick úgyszintén. Te meg kómában voltál egy lőtt sebbel a hasadon. Apád teljesen ki volt bukva és azzal fenyegetőzött, hogy megöli Nick-et. Ha nem vagyunk itt, akkor meg is teszi.
-Azt még tedd hozzá, hogy velünk mi történt. A suliban mindenki ki volt akadva. Ráadásul néhányan kint voltak Denver-ben azon a bizonyos napon. Szóval elkezdtek terjengeni a pletykák egy farkasról, meg rólad. Azt még hozzá kell tenni, hogy szétmentünk James-szel. – tette hozzá Sydney. Ennél a pontnál ledöbbentem és mielőtt bárki folytatta volna felemeltem a kezem.
-Mégis mi szent pitypangon tudtatok összeveszni? Azt ne mondjátok, hogy a Denveri kaland volt az oka, mert menten sikító frászt kapok. Ne csináljátok ezt! Béküljetek ki, ez az egész nem ér annyit, hogy szakítsatok. – mondtam. Mielőtt folytathattam volna belépett Emma, az ápolónőm. Mindenki egyből odafordult.
-Sziasztok. Kyra, jó híreket hoztam. Hazamehetsz. Leszedjük a kötést és kapsz egy másikat. A ruháidat egy szatyorban hazaviheted. Apud hozott neked tisztát. Titeket arra kérlek, hogy kint várjátok meg a folyosón. – fordult barátaimhoz Emma és már le is ült mellém az egyik székre a megszokott kis tálcájával.
Egy óra múlva már otthon voltam a saját szobámban, megint a barátaim körében. Apám lent volt a konyhában és főzött valamit. Nick mögöttem ült és magához ölelt. A mellkasának dőltem és Sydney-re néztem.
-Visszatérve az előző témához. Sydney, James béküljetek ki. Látszik rajtatok, hogy vágytok a másik után. Nézzetek egymásra, és úgy mondjátok, hogy már nem akartok a másiktól semmit. – korholtam őket. Megtetté, egymásra néztek. Sydney szemeibe könnyek gyűltek. James is mintha a sírás ellen küzdött volna. Szinte egyszerre robbantak ki, úgy 5 perc szemezés és szemlesütés után.
-Bocsáss meg! – mondták egyszerre, alig hallhatóan mégis mindketten megértették a másikat. James közelebb csúszott Sydney-hez, a karjaiba zárta és megcsókolta. A lány visszacsókolt és letörölte a könnyeit. Tíz perc után együtt nevettek.
-Kyra! Nagy baj lenne, ha lelépnénk? Szeretnénk kettesben lenni és megbeszélni ezt a kis félreértést. – nézett rám James. Kedvesen, bár fáradtan rápillantottam. Elmosolyodtam és az ajtó felé biccentettem.
-Menjetek, megérdemlitek. Sam, Adam ha nem nagy baj titeket is megkérnélek, hogy menjetek haza. Rátok fér a pihenés. Én is szeretnék végre egyszer nyugodtan aludni. –fordultam tovább a másik két barátomhoz. Ők bólintottak és elindultak az ajtó felé.
-Szép álmokat srácok. Nick, vigyázz Kyrára! – köszöntek mindannyian, és kettesben maradtam a barátommal.
Apám bejött a szobába két nagy tál rakott krumplival. Letette elénk az ágyra.
-Jó étvágyat. A tányért majd reggel hozzátok le. Jó éjszakát. – mondta és mielőtt kiment volna, homlokon puszilt. Nick-kel megettük a saját adagunkat. Elmentem fürdeni, és a srác, akiért oda voltam pár perc múlva utánam jött. Együtt lezuhanyoztunk, majd visszamentünk a szobámba. Lefeküdtem az ágyamra és Nick átváltozott farkassá. Befeküdt mellé az ágyba és én hozzá bújtam. Beszívtam a bundája illatát, megsimogattam a puha, selymes szőrt és a nyakához bújtam. Így aludtunk el.
Megint magába szívott a sötétség, de ez most más volt. Volt néhány felvillanó kép, arról a bizonyos napról. Másnap reggel arra riadtam fel, hogy megint farkasszemet nézek Főnökkel.
Felültem az ágyamon és körbenéztem. Nick már emberi alakjában feküdt mellettem. Hason feküdt és az egyik keze a derekamon pihent. A tányérok sem voltak már az asztalomon. Szóval apám már fent van és bejött hozzánk ma hajnalban. Tudtam, hogy Nick éberalvó, főleg, ha mellette vagyok.
Pár perc múlva ő is elkezdett mocorogni. Felült és átölelt. A nyakamba csókolt, majd a hajamba. Óvatosan végig húzta a kezét a sebemen, majd hanyatt dőlt velem. Lecsúsztam róla, de nem engedtem el a kezét (amit időközben megfogtam). Az oldalára fordult, hogy rám nézhessen.
-Jó reggelt, Angyalom! Milyen volt az éjszakád? – nézett rám, nagy, barna szemeivel. Nem tudtam ellenállni ennek a pillantásnak, és őszintén elmondtam mindent. A képekről, az érzésekről és Főnökről.
-Ne aggódj, Kicsim! Nem lesz semmi baj. – mondta nyugtatóan Nick és rám tette a takarót. Magához húzott, lehunytam a szemem és újra magamba szívtam az illatát.

18. fejezet

Apám leült az ágyam végébe és onnan nézett rám, majd Nick-re. Láttam a szemén, hogy sírt.
-Ez most mire volt jó? Nem érdemelte meg. – korholtam, véleményem szerint teljesen jogosan.
-Sajnálom. Nem akartam, csak jött és nem tudtam megállítani. – kért bocsánatot apám. Felállt és odajött a fejemhez, majd megpuszilta az arcomat.
-Megyek, szólok Nick szüleinek, meg a barátaidnak, hogy felkeltél és jól vagy. Nemsokára visszajövök. – mondta, és kiment a kórteremből. Nick-re pillantottam. Sok kérdésem volt hozzá és Sydney–hez, aki szintén a szobában volt.
Felhúztam a kórházi hálóinget, hogy megnézzem a sebet. Csak egy kötést láttam közvetlenül a csípőmön. Nem mertem belegondolni, hogy mennyi kárt tett bennem egy picike golyó. Felnéztem Nick-re miközben, visszaengedtem a hálóinget. Megpróbáltam még feljebb ülni, de a hasamba nyilalló fájdalom visszalökött az ágyra. Nick megfogta a kezem és az arcához emelte. Megfogtam az arcát, és ahogy húztam vissza végigsimítottam a nyakán. Még mindig látszódtak a hegek.
-Most akkor mi van? Hányan tudnak rólad? És hogy kerültem ide? – tettem fel a kérdéseket, szépen sorban. Egy kérdést még nem tettem fel. Nem volt bátorságom megkérdezni, hogy mennyi kárt tett bennem a golyó.
-Ne aggódj, Szívem. Mindent elrendeztünk Sydney-vel. Rajta kívül senki nem tudja az igazságot. Mindenki úgy tudja, hogy rabszolga kereskedők kaptak el. És hogy ti utánam jöttetek. És menekülés közben sérültél meg. A Központi Denveri Kórházban van egy ismerősöm, így el tudtam intézni, hogy úgy tűnjön, hogy onnan hoztak át téged. – magyarázta a barátom. Felmerült bennem még egy kérdés.
-Mennyi ideig voltam kiütve? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akartam a választ.
-Két hónapig. Közben több műtéten is átestél. A golyó szétroncsolta a csípőd egy részét és a májadban állt meg. Az orvosok majdnem két órán keresztül műtöttek, amikor megjöttél. – nézett rám Sydney. Épp válaszolni akartam, de kinyílt a kórterem ajtaja. Belépett rajta egy fiatal lány kezében egy tálcával. Kötszereket, meg fertőtlenítőket hozott magával. Sydney, úgy látszik tudta mi következik, mert átment a másik oldalamra. A lány a combom közepéig lehúzta rólam a takarót és a hálóinget a mellemig felhúzta. Így kényelmesen a sebhez férhetett. Rájöttem, hogy mit csinál. Kötést cserél rajtam.
-Emma vagyok. Én ápoltalak a műtétek után. Nagyon örülök, hogy felébredtél. Mindenki nagyon aggódott érted. – miközben beszélt leszedte rólam a kötést egy határozott mozdulattal. Végre megnézhettem a heget. Hosszúkás volt, de nem széles. Értetlenül néztem, hogy miért ilyen alakú. Emma észrevette ezt és elmosolyodott.
-Ne aggódj. A nagy része el fog tűnni. Csak egy halvány heg marad utána. Nagy szerencséd volt, hogy itt talált el a golyó. Ha lejjebb fúródik a testedbe, lehet, hogy az egyik petefészkednek szó szerint lőttek volna. Nagy mázlid van. Nos. Lefertőtlenítettem a sebet és bekötöttem. A nap folyamán be fog jönni hozzád a doki és meg fog vizsgálni. Akkor újra találkozunk.- azzal kiment a szobából. Aranyos lány volt. Olyan húsz éves lehetett. Hosszú, kicsit hullámos, szőkésbarna haját összefonva hordta. Nagy kékeszöld szemei voltak. Az az igazi tengerzöld árnyalatú. Nagyon szép volt. Sydney visszaült és megölelt. Nagyon megkönnyebbülhetett, hogy életben vagyok. Megint elkezdtek folyni a könnyei. Nem hibáztattam. Én is ezt tettem volna.
-Jaj, Kyra! Ezt még egyszer ne játszd el velem. Azt hittem a kezeimben fogsz meghalni! – zokogta a vállamba. Összeszedte magát és letörölte a könnyeit.
-Nick olyan gyorsan futott, hogy körübelül másfél óra múlva már a kórházban voltunk. Nagyon ránk ijesztettél, ugye tudod? Nick majdnem idegrohamot kapott, amikor őt is elvitték a dokik. Ő csak két hétig feküdt itt melletted. Szerencséje volt, hogy lekezelted a sebeit. Ha nem teszed, akkor már nem élne. Ezt mondták az orvosok. – tette még hozzá a barátnőm és megfordultam, hogy megköszönjem Nick-nek, ami értem tett. De a srác, akiért az életem kockáztattam nem volt sehol. Visszanéztem Sydney-re. Nagyon mosolygott. Szóval sejti, hogy hova mehetett.
-Hova ment? – kérdeztem gyanakodva, de ő csak a fejét rázta. Nem mondott semmit. Hát jó. Ha nem, hát nem. Nem erőltetem.
A várakozásban elálmosodtam és egy kicsit elszundítottam. Arra keltem fel, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó. Álmosan felpillantottam és megnéztem a jövevényt. Fehér köpenyes férfi állt meg az ágyam mellett. Rámvillantotta a fogászati fehér fogait.
-Szia! Én vagyok az orvosod. Én szedtem ki belőled a golyót. Hogy érzed magad? – nézett rám. A doki nem lehetett több 35-nél. Magas volt, szőke és jóképű. Ha nem épp kórházban lettem volna, még a végén azt hiszem ő az igazi Szőke Herceg a mesékből. De nem így volt, és amúgy is volt barátom, akit imádok.
-Kicsit úgy érzem, mintha egy ló rúgott volna hasba. De ezt leszámítva köszönöm jól vagyok. – feleltem és az ajtóra néztem, ami megint kinyílt.
~Hát már soha nem hagynak békén? ~ forgattam a szemem, de amikor megláttam, hogy csak Nick jött vissza megkönnyebbültem. Intett nekem és leült az ágyam szélére. Nick nyomában belépett Emma is ahogy ígérte. Rám mosolygott és valamit a doki kezébe adott. Gondolom a leleteimet. A doki megnézte a röntgenfelvételeket, amit még a kómám alatt készítettek.
-Kaira, nagy mázlid van. Nekem meg jó híreim. Két hét múlva szabadulhatsz a kórházból. Most pedig hagyunk pihenni. És megkérem a barátaidat is, hogy majd holnap jöjjenek vissza. – és jelentőségteljes pillantást vetett az érintettekre. Szomorúan búcsúztam szerelmemtől és barátnőmtől. Ahogy kifelé mentek az éjjeliszekrényre pillantottam. Egy csokor vörös rózsát láttam egy vázában és mellette egy ajándékcsomagot. Volt ott még valami. Egy becsomagolt valami. A kezembe vettem és kibontottam. Azt hittem elájulok. Egy könyv volt. Az új Vavyan Fable könyv. Hónapok óta vártam, hogy végre megjelenjen. És most itt tartom a kezemben. Még új volt. Ahogy kinyitottam az első oldalon, felismertem Nick kézírását.
Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megmentetted az életem és visszatértél közénk. Szeretlek egyetlen Angyalom
Beleszagoltam a könyv lapjai közé. Jellegzetes új könyv illata volt. Szó szerint ropogott, miközben forgattam a lapokat. Amikor beteltem a látvánnyal elkezdtem olvasni a könyvemet. Egy újabb fantasztikus krimi a kedvenc írómtól.
A könyvvel a kezemben aludtam el, úgy tizenegy óra magasságában. Mélyen aludtam és álmomban újra ott voltam a megszokott sötétségben. Éreztem, hogy egy darabig, amíg fel nem dolgozom ezt az esetet, minden este álmatlan, de nyugodt éjszakáim lesznek. Legalább álmomban nem kell aggódnom a történtek miatt.

17. fejezet

Shadow-ból csak úgy áradt a feszültség, gyűlölet, félelem bűze. Nekem sem lehetett jobb illatom. Egymás mellett csendben lépkedtünk az egyre nagyobb tömegben. Néhány neveletlen kölyök kisebb-nagyobb kövekkel próbálták megdobni a mellettem lévő farkast. Nem sikerült nekik hálistennek. De nem ők voltak az egyetlenek. Egy magas, szőke pasi is felkapott egy nagyobb követ és Shadow felé hajította. Nagyot koppant a farkas fején. Megálltam és rámeredtem a pasasra. Az kajánul rám vigyorgott. Mellette Shadow is mocorogni kezdett. Erősebben fogtam a láncot, bár szívem szerint elengedtem volna. Tudtam, hogy Főnök mögöttünk jön. Halk csettintést hallottam szinte közvetlenül a fülem mögött.
-Menj tovább, a pasit elintézik a fiúk. – szólt Főnök és úgy tettem, ahogy mondta. Shadow-nak nem akaródzott velem tartani. Mindenáron ki akart törni. Kénytelen voltam rövidebbre fogni a láncot. A farkas erősebb volt, mint én. Megindult előre és, mert mást nem tehettem, vele mentem. Egyszer csak megállt a tömeg szélén és rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel. Egyből tudtam, mit akar. Meg is tettem. Felültem a hátára és levettem róla a láncot. Főnök a nyomunkba szegődött pár pribékjével együtt. Előkerültek a stukkerek is a hónaljtokokból. Shadow-val együtt mozogtunk. Észrevette Sydney-t és megállt mellette. Elkaptam barátnőm kezét és felhúztam magam elé.
Közben Főnök pribékjei sem voltak tétlenek. Előkerültek a hónaljtokokból a stukkerek. Utánunk is lőttek. Shadow, úgy cikázott az emberek között, hogy azok szinte fel sem fogták, mi történik körülöttük. Hallottuk Főnök ordításait. Nem tudom, honnan elkötöttek egy kocsit és azzal jöttek utánunk. Hamar beértek minket és épp láttam, hogy az Audi ablakán kihajoló Főnök Shadow-ra szegezi a pisztolyát. Megijedtem és, bízva páromban, felálltam a hátán. Sydney vállába kapaszkodva felemeltem jobb lábamat és a dúvad csuklójába rúgtam. Elejtette a fegyvert és rám vicsorgott. Egy másik pribékje újabb gyilok eszközt adott a főnöke kezébe, mire az, engem vett célba. Meghúzta a ravaszt és felkacagott. Kilendültem az egyensúlyomból és, ha Sydney el nem kap, a földre zuhantam volna.
Még hallottam aggódó hangját és Shadow vicsorgását. Kezemet az oldalamra szorítva feküdtem barátnőm karjai közt. Még eszméletemnél voltam, de olyan érzésem volt, mintha valami sötét ragadna magához. Ezt meg is jegyeztem halkan zokogó barátnőmnek, mire ő erőtlenül és boldogtalanul felnevetett.
-Jaj, Kyra! Minden rendbe jön, csak tarts ki, amíg hazaérünk. – kért zokogva. Felemeltem a kezem és megfogtam az arcát. Ruhám kiszakadt és lucskos volt. Ragadtam és fémes szagot árasztottam. Éreztem, hogy Shadow remeg az elfojtott zokogástól, és egyre gyorsabban fut, hogy minél előbb kórházba kerüljek. Halványan még érzékelni tudtam, hogy ránk esteledett és üldözőinket lehagytuk. Ezután elnyelt, magába rántott a sötétség.

2 HÓNAP MÚLVA

Biztonságban éreztem magam. Igaz, sötétség vett körül, de mégsem féltem. Amikor elnyelt, mint régi barátok, köszöntöttük egymást. Magához ölelt, védett, vígasztalt, az álmok, fantázia világába repített, mint régen, amikor kiskoromban a takaró alá bújtam, ha féltem.
Most álmaimon keresztül kértem, ne engedjen vissza a való világba, mert félek, és ha felébredek, mindenem fáj. Ő meghallgatott, mint régen annyiszor. Kiskoromban a sötétségnek volt egy megtestesítője, amolyan Angyal vagy Démon. Nem tudtam sem akkor, sem most eldönteni, melyik a kettő közül. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy együtt voltunk. Kérdezte, hogy-hogy újra meglátogattam, olyan sok év után. Elmeséltem neki, hogy min mentem keresztül Nick-kel és a farkas alakjával, Shadow-val meg barátnőmmel Sydney-vel. Kértem enyhítsen a fájdalmaimon és töröljön minden emléket, ami erre a szörnyű kalandra emlékeztet.
Felállt mellőlem és egy szekrényhez lépett, ami eddig nem volt ott. Kíváncsiságtól vezérelve odamentem én is. Figyeltem ténykedését. Kinyitotta a szekrényke ajtajait, majd kivett belőle néhány, különböző folyadékokat tartalmazó üvegcséket és egy tálat. Összeöntötte, összekeverte majd egy kis ampullába öntötte a keveréket. A kezembe adta. Megvizsgáltam, a tengerkék és türkizkék színekben játszó levet. Felnéztem az előttem álló, számomra eldönthetetlen nemű, lényre. Ő rám emelte nagy halványkék, szinte fehér szemét és megérintette a vállam, majd az oldalamon húzódó sebet.
-Ha úgy érzed, készen állsz az ébredésre, idd meg ezt az italt. Felébredsz tőle, de ugyanakkor elfelejtesz mindent, amit átéltél. Csak a fontosabb emlékeidet hagyja meg. Nagyon vigyázz! Ha egyszer megittad, nincs többé visszaút. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, és ha máshol nem is, az álmaidban újra találkozunk. Én most búcsúzom és a legjobbakat kívánom. – azzal homlokon csókolt és eltűnt a szekrénnyel együtt. Változott a kép és a fényviszonyok is. Eddig konok sötétség vett körül, most bizonytalan félhomályba burkolóztam.
Egy apró, ablaktalan szobában találtam magam. Körbenéztem. Két ajtó nyílt a szobából. Az egyik olyan színű, mint az ampullában lévő folyadék. A másik korom fekete. Semmi felirat, vagy útmutató. Lenéztem a kezemben tartott üvegcsére. Egyből rájöttem, mi a „feladatom”. Választanom kell. Vagy megiszom a löttyöt és felkelek, vagy eldobom és maradok a sötétségben. Döntenem kell. Visszamegyek a rideg, kegyetlen, ugyanakkor szeretettel teli valóságba, vagy mindent elfeledve maradok a barátságos, védelmező, ugyanakkor végtelen sötétségben. Nem tudtam, mennyi időm van a döntésre. Eszembe jutott, hogy Nick, Sydney, apám és a többi barátom biztos, hogy aggódnak értem és visszavárnak. Aztán eszembe jutott az a végzetes nap, amikor azt a sebet szereztem az oldalamra. Megijedtem. Még egyszer megnéztem a kis fiolát, majd hosszas töprengés után döntöttem. Kihúztam a dugót és egy húzásra megittam a fiola tartalmát. Kellemes zsibbadás lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy szép fokozatosan itt hagyom, a tudatalattimban, a szörnyű emlékeimet. Kinyitottam a, most tengerkék színű ajtót. Átléptem rajta és becsuktam magam mögött.
Halk zsongást hallottam, ami egy idő után fojtott beszélgetésbe csapott át. Nem tudtam kivenni, ki beszél, ki vesz mély lélegzetet, ki ül le egy nyikorgó székre. Egy valamiben mégis biztos voltam. Kórházban vagyok, és valószínűleg kómában voltam, és még félig vagyok.
-Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. Ha tudtam volna, figyelmeztetem, hogy ne keressen meg. Peter! Az isten szerelmére. Ismersz, soha nem akartam rosszat Kyrának. Emlékezz vissza, nekem köszönheted, hogy nem lett öngyilkos, amiatt a hülye Mike miatt. – hallottam tisztán Nick hangját, viszont azt, hogy apám mit mondott már nem hallottam, mert még mindig nem tértem magamhoz teljesen. Valaki az ágyam szélére ült és megfogta a kezem. Felismertem apám, kissé érdes, de gyengéd kezét. Jelezni akartam, hogy itt vagyok, érzem az érintését, de a kezem nem engedelmeskedett. Megpihent apám kezei közt.
-Kaira! Édes kicsi, Kairám!! Miért? Miért mentél utána? – hallottam apám kétségbe esett suttogását, közvetlenül a fülem mellett. Ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam, hogy a teljes nevemen nevezzen. Most mégis… Fájt, ahogy kimondta. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy élek, nem haltam meg. De a sötétség még mindig körülöttem volt, bár már kezdtem magamhoz térni. Hirtelen apám felpattant mellőlem és elkezdett kiabálni.
-Ha súlyosabb baja esett miattad esküszöm, hogy megöllek, Nick! Ha nem rabolnak el, ez talán meg sem történt volna. Te vagy az oka… - de a szerelmem közbe vágott.
-Szerinted én akartam, hogy elraboljanak? Ha nem jön utánam, akkor őt is elrabolják, és nagy valószínűséggel vissza fognak jönni. – kiabált vissza Nick apámra. Szörnyű volt hallani, hogy veszekednek.
-Tűnj innen, te vadállat. Semmi közöd hozzá, hogy mi van a lányommal. – mondta apám ridegen és talán ez volt az, ami végleg elűzte a sötétséget. Ha Nick nincs velem, nem tudnék tovább élni. Kinyitottam a szemem, és amit először megláttam, hogy Sydney az ágyam mellett ül, és némán zokog. A második, hogy apám Nick-kel szemben áll és az ökölbe szorított kezét Nick felé lendíti. Azt hittem rosszul látok, de aztán utolért a valóság. Apám megütötte Nick-et, akinek felrepedt a szája.
Erőtlenül megpróbáltam felülni, de nem sok sikerrel.
-Hagyjátok abba! – szóltam halkan, rekedten. Mindketten felém fordultak és Nick ért oda hozzám először. Átkarolt, segített felülni. Óvatosan megcsókolt. A számban éreztem a vérének fémes ízét. Megsimogattam a sebet és vádlón apámra meredtem. Ő lesütötte a szemét. Gondolom szégyellte magát, amiért hagyta, hogy a düh elvegye a józaneszét.

16. fejezet

Egy nagyobb fajta cirkuszi kocsiba vitt engem a főnök. A kocsin látszódott, hogy igen gazdag és befolyásos emberkének ad otthont. Körbenéztem a helyiségben. Az ajtóban álltam. A főnök elment mellettem és leült egy hatalmas babfotelbe a bárpult mellé. A kocsi vége felé egy függönnyel elkerített részen volt, gondolom a hálószoba, vagy valami ilyesmi. Jobb kéz felé is egy függöny volt. Talán a fürdőszoba, de ki tudja, mi van egy ilyen gengszter „lakásában”.
-Gyere beljebb, ne állj ott a küszöbön. Gyere, ülj le mellém és igyál velem valamit. – ajánlkozott. Egyelőre jobbnak láttam azt tenni, amit kér tőlem, addig Nick is biztonságban van. Leültem vele szemben és jobban szemügyre vettem. Magas, szolárium barna, festett hajú, kigyúrt agyú pasas. Meg kell hagyni, ha nem lett volna ekkora izomkolosszus, akkor talán még szépnek mondtam volna. De egy merő izom volt, még az arca is, amit annak tudtam be, hogy folyamatosan rágózott. Ebben a pillanatban is.
-Szabad megkérdeznem a nevét? – kérdeztem kíváncsiságot színlelve, de közben azon járt az agyam, hogy hány pribékje védi ezt a helyet. Hogy meg tudnánk-e úgy pattanni, hogy nem hal meg senki. Egyelőre semmi esélyét nem láttam. Inkább megtudakolom elrablóink kivoltát.
-Milyen igazad van, Kedveském. Elég csak annyit tudnod, hogy Főnök. Így hív itt mindenki. Van egy kis ajándékom számodra. Bár alig ismersz, én nagyon is sokat tudok rólad. Nos ha bemész a fürdőszobámba, akkor át tudod venni a kis meglepetésemet. Remélem tetszeni fog. – próbált nekem hízelegni. Felálltam, megnéztem először a bal oldali, majd a jobb oldali függönyt. Végül úgy döntöttem, hogy a jobb oldalit nevezem ki fürdőnek. Óvatosan elhúztam a függönyt. Meglepetésemre jól tippeltem, az volt a fürdő, akkor a másik a háló. Na oda semmi pénzért nem tenném be a lábam.
-Amíg átöltözöl, addig töltök valami italt. Te mit kérsz? Bort? Pezsgőt? Whiskyt? – szólt mögöttem fogvatartóm, Főnök. Megfordultam és a bárpultot néztem.
-Csak egy barack levet kérek, de majd én kitöltöm magamnak, ha nem baj, persze. – mondtam pimaszul és elmentem átöltözni, bár nem tudtam milyen ruhát kéne felvennem.
A fürdő ízléses volt. Szép tengerkék káddal és egy ugyanolyan színű WC-vel és csappal. A kád fölött hatalmas fektetett hosszú tükör volt. Körbenéztem. Egyetlen egy árva doboz hevert a kádban. Óvatosan kivettem és megnéztem a címkét.
~Kyrának – Főnöktől.
Ennyi állt rajta. Félve nyitottam ki. Levettem a tetejét és megnéztem a ruhát. Kivettem a dobozból és magamhoz illesztettem. A ruha méregzöld volt és olyan hatást keltett, mintha sárkánybőrből készült volna. Testre simulós és nyakba köthető volt. Szabályszerűen elvarázsolt és megijesztett a ruha. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy igazi sárkánybőrt tartok a kezemben, amikor Főnök mögém lépett.
-Ne aggódj, Kyra! Nem igazi. Na, próbáld fel, és utána meglátogatjuk Nick-et. – mondta azzal ki is ment. Lassan kibújtam a saját ruháimból és felöltöttem a Sárkánybőrt. Így neveztem el a ruhát. Megnéztem magam a tükörben. A ruha olyan pontosan simult a testemre, mintha rám öntötték volna. Egyszerre voltam gyönyörű és veszélyt jelző.
-Mibe keveredtél, Kyra? – kérdeztem magamtól halkan és kimentem a fürdőből. Főnök az ajtóban várt rám. Elismerően füttyentett, amitől a hideg futkározott a hátamon, és amiért legszívesebben pofán vágtam volna. Nekem senki ne fütyülgessen, mert nem marad fütyülője.
-Jól választottam. – mondta azzal elindult előttem. Némi vonakodással, de követtem. Az összes pribékje utánam fordult. Az egyik még a fenekemre is csapott, amit egy visszakezes pofonnal viszonoztam, mire az elkapta a csuklómat és magához rántott.
-Megütöttél, Aranyom?
-És ha igen, akkor mi lesz? – vágtam a mondandójába.
-Azonnal ereszd el, te görény! – hallottam Nick hangját valahonnan a megszólított a háta mögül.
-Nem emlékszem, hogy szóltam volna a kutyának. Valaki hallgatassa el egy kis időre, addig a kis barátnőjét veszem kezelésbe. – mondta és megpróbált a nyakamba harapni. Mielőtt még bármit tehettem volna, Főnök közbelépett.
-Ereszd el!
-De Főnök! Megütött!
-Nyafogós kislány vagy, ha ettől begőzölsz. Azt mondtam, ereszd el, különben eltöröm a kezed. A lány egészen addig a védelmem alatt áll, amíg ÉN mást nem mondok. Világos? – kérdezte körbepillantva a csatlósain. A barbár állat végre elengedte a csuklómat. Kikerültem a pasast és Nick felé indultam. Melléértem és nem érdekelt, hogy hányan látják, vagy nem látják. Megcsókoltam Nick-et és hozzábújtam. A kezei hátra voltak kötözve és a nyakörv is még rajta volt. Besokalltam és a nyakörvért nyúltam. Eloldottam a pántot és óvatosan levettem. Nick próbálta erősnek mutatni magát, de amikor a nyakörv szegecseit kiszedtem a sebből, elkáromkodta magát. Enyhén szólva mindenkit elküldött melegebb éghajlatra. Megvizsgáltam a sebeit közelebbről. Egészen a húsig bevágtak a szegecsek. A nyakörvet a kukába akartam dobni, de ezt már Főnök sem nézte jó szemmel.
-Azt add ide nekem. Elfogadtam, hogy levetted róla, de azt hogy kidobd azt már nem. Azért nem kellene visszaélni a vendégszeretetemmel. Mert könnyen előfordulhat, hogy meggondolom magam, és a fiúknak adlak, hogy hadd éljék ki a vágyaikat. Gondolom, azt nem szeretnéd!? – mosolygott rám negédesen. Visszafordultam Nick-hez.
-Kyra, menj innen, amíg lehet. Nem akarom, hogy… - de nem tudta befejezni, mert az egyik dúvad gyomorszájon ütötte. Nem értettem miért tette ezt, de nem nézhettem tétlenül. Nick fülé hajoltam és csak remélni mertem, hogy a fenevad nem üti meg még egyszer. Vártam az ütést, de nem jött. Felnéztem és láttam a távolodó támadót. Főnökre néztem.
-Hol van az elsősegély doboz? Ha megengeded, ellátnám Nick sebeit. Ha így hagyom, akkor meg is halhat. – kérdeztem. Főnök csettintett egyet és az egyik talpnyalója elment. Két perc múlva visszajött a dobozzal. Letette elém, majd rámnézett.
-Aztán semmi trükközés. Egy rossz mozdulat és mindkettőtöket kinyírom. – azzal távozott. Nem ment messzire épp csak hallótávolságon kívülre. Kihasználva az alkalmat, miközben a sebeit tisztogattam, Nick-nek elmondtam a terveimet. De nem volt könnyű dolgom, hiszen Nick folyamatosan közbevágott.
-Őrült vagy Kyra, hogy idejöttél. Kimásztam volna belőle.
-Nekem nem úgy tűnt. Csupa seb vagy. Látnia kell egy orvosnak. De ez ráér azután, hogy elszöktünk innen. Sydney is itt van, de őt még nem fedezték fel. Ha kell, megkeresem valahogy és segítséget is hívunk. Most szólok, hiába…
-Nem hiába kérlek, hogy tűnj innen amilyen gyorsan csak tudsz. Nem tudod, mire készülnek. Azt akarják, hogy megharapjalak és átváltozz. Ezt semmi pénzért nem tenném meg veled. Sőt senkivel nem tenném meg.
-Nem kell megtenned, mert nem lesz rá alkalmuk, hogy megtegyék. Addigra megpattanunk ebből a kócerájból…
-Auu. Ez csípett. Amúgy csini a rucid. Olyan vagy, mint egy sárkányhercegnő.
-Amint hazaérünk, megszabadulok tőle. Semmilyen módón nem vagyok hajlandó erre emlékezni.
-Kár, pedig nagyon csinos.- végeztem a sebek kitisztításával és most a bekötözéssel pepecseltem. Főnök visszatért.
-Mehetünk, Kyra? – kérdezte.
-És mégis hova? – kérdeztem vissza rémülten. Felálltam, de a kezem nem vettem le Nick-ről.
-Majd meglátjátok. Nick, ha kérhetlek, változz át. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Nick kénytelen-kelletlen átváltozott, de a láncok miatt elesett. Odaléptem mellé és levettem a lábairól. Egyszerre álltunk fel.
-Kyra kedves, kérlek, tedd a láncot a farkas nyakára. Nemsokára kezdődik egy cirkuszi mutatvány, aminek ti ketten lesztek a fő attrakciói. – nézett ránk Főnök, és amikor észrevette szememben a rettegést felkacagott. Egy kicsit meglökött, hogy induljak el és vezessem Shadow-t is. Kiléptünk a sátorból és akkor vettem észre, hogy a ruha még csillog is. Főnökkel a sarkunkban elindultunk a nagy sátor felé, kíváncsiskodó tömeggel körülvéve. A tömegben megláttam Sydney-t is, némán figyelmeztettem, hogy vigyázzon. Félelmet olvastam ki a szeméből. Ugyanazt a félelmet, ami én is éreztem.

15. fejezet

-Tudjuk, hogy ki vagy. Azt is, hogy a barátod micsoda. Ha azt akarod, hogy életben maradjon, gyere arra a címre, amit elküldtünk neked e-mailben. Ha nem jössz el, vagy hozol magaddal valakit, a barátod meghal. – mondta higgadtan, és olyan hangokat hallottam, mintha valakit vertek volna. Egész testemben remegtem.
-Mit tettetek vele? Engedjétek el! – kiabáltam a telefonba. Mire halk nevetés volt a válasz.
-Tedd, amit mondtam, és életben marad. Kapsz 3 napot, hogy eldöntsd mennyire fontos neked a szerelmed élete! – azzal letette a kagylót, mielőtt bármit mondhattam volna.
A kiabálásommal felkeltettem barátnőmet is. Álmos fejjel nézett rám, de egyből levágta, hogy baj van.
-Kyra! Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Biztonságban vagy, hallod? Nyugodj meg. – kérlelt barátnőm. Óvatosan átölelt és vigasztalni próbált. Lassanként megnyugodtam, de fél óra kellett, ahhoz hogy teljesen megnyugodjak.
-Megnézhetem az e-mail-eket? Fontos lenne. – kérdeztem, mire Sydney egy szó nélkül bekapcsolta nekem a gépét. A szülei már nem voltak otthon, mert korán mennek dolgozni. Ahogy felállt a rendszer beléptem az e-mail-be és megnéztem az egyetlen bejövő üzenetet. Ismeretlen feladó. Megnyitottam és csak egyetlen cím volt megadva. Csakhogy ez a cím Denver-ben volt. Csak az oda út három óra. Nem beszélve arról, hogy még a megadott címre is el kell jutnom. És nem vihetek senkit magammal. Egyedül nem fogok elindulni. Ha még itt a szomszédban lenne, akkor nem lenne akadály, de így?! Nem, egyedül semmiféleképpen.
-Sydney, eljössz velem? Nincs erőm egyedül odamenni. Kérlek, gyere velem! – kértem barátnőmet. Egy ideig nem szólt semmit, majd végül mellém ült és a szemembe nézett.
-Tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Mikor indulunk? – kérdezte tréfásan, hogy oldj a feszültséget. Nem nevetett, de azért megpróbált felvidítani – És mennyi időre húzzuk el a csíkot? 1 nap, 2 nap, vagy egy hét? Na szólalj már meg! – folytatta és valahonnan előhozott egy utazótáskát.
-Hé nyugi! Van három napunk. El kell terjeszteni valami mesét, hogy miért megyünk el. Legalább a szülők ne aggódjanak miattunk. És holnap után indulunk. Úgy a legbiztosabb. És max 3-4 napra kéne eltűnni. És nem lesz szükség akkora táskára. Van nekem egy nagyobbacska hátizsák, abba belefér a te cuccod is. – mondtam és eldőltem az ágyon. Kiborulhattam volna, de az tartotta bennem a lelket, hogy ha minden jól sül el, akkor 3 napon belül újra láthatom Nick-et.
Sydneyvel szépen lassan elrendeztük a dolgokat. Szüleinkkel megbeszéltük, hogy úgy 3-4 napra elmegyünk kirándulni. Indulásra készen álltunk a harmadik nap hajnalán, amikor kaptam egy üzenetet.
~Akkor nem jössz? Megölhetjük a barátodat? ~ a szívbaj jött rám. Remegő kézzel visszaírtam. Féltem, kegyetlenül féltem, hogy későn érünk oda.
-Már úton vagyok. Ne csináljatok vele semmit! – írtam vissza. Már a repülőn ültünk és vártuk az indulást. Nem bírtam a fenekemen nyugton ülni. Az egyik légi utaskísérő csajszi, folyton odajött hozzám, hogy megkérdezze mi a baj. Erre én mindig ezt feleltem.
-Most repülök először, de nem lesz semmi bajom. – gyakorlatilag igazat mondtam. Most fogok először repülni. Kínkeserves 10 perc után végre felszálltunk. Sydney fogta a kezem és egészen addig, amíg le nem szálltunk el sem engedte. Három óra után délelőtt 9 órakor szálltunk le a denveri repülőtéren. A taxira várva leültünk a repülőtér előtt. Csendben ültünk egymás mellett és nézelődtünk. Ha megláttunk egy-egy furcsább kinézetű emberkét, megböktük a másikat és nevettünk egy kicsit. Boldogtalan nehézkes nevetése voltak ezek. Mindketten aggódtunk. Fél óra múlva megjött a taxink is és beszálltunk. Megmondtam a címet, amit megadtak. Nem sokat láttam a városból, és amikor megálltunk kinéztem az ablakon. Egy elhagyatott gyártelepen voltunk. A sofőr igencsak a kíváncsibb fajta volt és az érdekelte, hogy mit keres itt két ilyen csinos lány, mint mi. Kifizettük, majd körbenéztünk. Valahol a közelben nagy zsivaj volt és arra gondoltunk, hogy először elvegyülünk a tömegben, majd később visszajövünk. Végig olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Folyamatosan vissza-visszatekintettem, de nem láttam senkit. Biztos voltam benne, hogyha nem a telepen, akkor a vásárban lesznek valahol.
A vásárban mindenféle árus volt. Sőt még körhinták és egyéb vidám parki játékok is voltak. Néhány ékszeres bódét megnéztünk. Az egyik ilyen kirakodónál kicsit megálltam. Egy tükrös medált néztem, amikor Sydney megbökött. Felé fordultam, és amikor láttam rajta, hogy mennyire meg van rémülve, követtem a tekintetét. Azt hittem mindjárt felsikoltok. Egy hatalmas, fekete farkast futtattak egy rövid kötélen. A nyakörve szöges volt és a szöges felével befelé volt fordítva. Rajtam kívül senki nem ismerhette fel. Látszott a bundáján, hogy ragacsos a rászáradt vértől. Bedühödtem. Senki nem bánhat így Nick-kel. Elindultam és tudtam, hogy a farkas nemsokára felnéz. Meg is történt előbb, mint azt gondoltam. Egyenesen rám nézett. Belenéztem a hatalmas barna szempárba. Kiolvastam belőle a segélykiáltást, de amikor felfogta, hogy ki vagyok, addigra már mellette voltam és a nyakörvet próbáltam kikapcsolni.
-Ne aggódj, mindjárt mehetsz. Kérlek, maradj nyugton. – suttogtam a fülébe, de mielőtt kioldhattam volna a csatot, elkaptak. Hátulról elkapták a két csuklómat és hátrafeszítették. Shadow pórázát megrántották és bevitték a sátorba. Magukkal hurcoltak engem is. Shadow veszettül morgott egészen addig, amíg be nem értünk. Ott visszaváltozott és kiabálni kezdett. A nézők közül senki nem vette a fáradtságot, hogy közbeavatkozzanak, vagy akár utánunk jöjjenek. Sydney-t külön megkértem, hogy még véletlenül se jöjjön utánam. Nem akarom, hogy baja essen.
Leültettek egy székre és megkötöztek. Mozdulni is alig bírtam. Nick-et elém lökték a földre, és térdre kényszeríttették. Felnézett rám és könnybe lábadt a szemem attól, amit láttam. A nyaka csupa seb a nyakörvtől, csapzott a haja és mindenhol kék-zöld foltok látszódtak rajta.
-Miért? Kyra, miért jöttél utánam? Nem kellett volna idejönnöd. Nem tudod, mit terveznek, nem akarom, hogy… - de nem tudta befejezni.
-Fogd be kutya! Majd eldől, hogy mit csinálunk a kis barátnőddel. – szólt valaki a hátam mögött. Ezzel az emberrel beszéltem telefonon. Megfordultam volna, ha nem vagyok lekötözve.
-Ejnye! Ki kötözte le ezt a szépséget? Azonnal oldozzátok el! – adta ki a parancsot, miután szemügyre vettem engem. Az egyik talpnyalója odajött hozzám és a lehető legdurvábban eloldozott, majd a főnöke elé lökött. Nick-et lefogták, hogy ne tudjon odajönni hozzám. Nagy nehezen felálltam és páromhoz fordultam. Elindultam felé. Egyelőre senki nem akart megállítani. Engedték, hogy odamenjek hozzá. Letérdeltem Nick mellé és megfogtam az arcát. Megöleltem és a fülébe suttogtam, hogy csak ő hallja.
-Bízz bennem! Kijuttatom innen magunkat, de neked is segítened kell. Minden rendben lesz, ígérem. – mondtam és megcsókoltam.
-Elég legyen ebből. Vigyétek! – adta ki a parancsot a főnök és Nick-et elvitték. Még mindig ott térdeltem és néztem utána. Ő is engem nézett és bólintott, hogy megértette, miért is vagyok itt. Valami fémes ízt éreztem. A számhoz nyúltam, és amikor elvettem onnan véres volt a kezem. Nick nyaka. Ha ki is jutunk innen, azonnal kórházba kell vinni. Miközben ezen gondolkoztam a főnök mellém jött és előre hajolt, hogy halljam amit mond.
-Gyere velem, Kyra! Ne aggódj, Nick sérüléseit ellátjuk. Nem hagyhatjuk, hogy elpusztuljon egy ilyen gyönyörű farkas, igaz? Nagy terveim vannak vele, ahogy veled is. – mondta majd a vállamnál fogva felhúzott és elvitt engem egy szobába

14. fejezet

Napok teltek el és Nick-ről nem hallottam semmit. A szüleit is hiába kérdeztem; tudják-e hol van. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Suliba is csak apám meg a barátaim miatt jártam. Nem akartam csalódást okozni nekik. A levél megfejtésével nem sokat haladtam. Gyakorlatilag semmit nem tudtam megfejteni belőle.
Az nap kezdődött meg a tavaszi szünet, amikor kimentem a rétünkre. Csak ültem és néztem, de nem láttam. Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Egy idő után felálltam, hogy visszamenjek a házba, de ahogy felálltam megakadt a tekintetem egy furcsa villanáson. Visszafordultam, hogy megnézzem közelebbről a fát, amit láttam megcsillanni. Közelebb mentem és a fa törzsén karmolás nyomot találtam. Az egyik barázdában egy nyaklánc himbálózott. Ez csillant meg a gyenge tavaszi fényben. Óvatosan kivettem és megnéztem. Azonnal felismertem. Nick-é volt. Nemrég vette magának. Egy K betű volt. A nevem kezdőbetűje. Nekem egy N betűt vett. A kérdés az volt, hogy hogyan került ide a nyaklánca. Soha nem vette le.
Rossz érzés lett úrrá rajtam. Valami azt súgta, azonnal menjek haza és nézzem meg újra a levelet. Így is tettem. Köszöntem apámnak, felrohantam a szobámba. Ahogy leültem az asztalhoz egyből elővettem Nick levelét. A nyakláncát felvettem és azzal babráltam miközben a levelet bújtam.
Első lépésként kikerestem az azonos jeleket és kiírtam egy papírra. Ami egyértelmű volt a mellé odaírtam azt a betűt, ami a megfejtése volt. Némelyiket könnyű volt megfejteni, de némelyiket egyszerűen nem értettem. Sétálni kezdtem a levéllel a kezemben. Aztán, mint a villám jött egy emlék egy papírról, amit Nick adott nekem pár hónapja. Akkor jót nevettem, de most jöttem rá, hogy azt mondta még szükségem lehet rá.
~Vajon már akkor tudta, hogy szükségem lesz arra a papírra? Tudta, hogy megtalálom ezt a levelet? ~ ezen gondolkoztam miközben odamentem a ruhásszekrényemhez és elővettem a kedvenc farmeromat. (Amit kicsit megszaggattam). Kigomboltam a farzsebét és kivettem belőle a lapot. Kicsit olvashatatlan lett a mosás miatt, de még így is kibogarásztam.
-Bingó! – kiáltottam, amikor megbizonyosodtam róla; ezt kerestem. Remegő kézzel ültem vissza az asztalomhoz és hevesen dobogó szívvel kezdtem megfejteni a levelet.
A levél:
Kyra! Rámtaláltak! Ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom. Kérlek vigyázz magadra, mert te is veszélyben lehetsz miattam. Rájöttek, hogy mi vagyok. Ne menj az erdőnek még a közelébe se! Sajnálom és szeretlek: Nick.
~Vajon már akkor tudta, hogy el fogják rabolni? Hogy rájönnek, hogy mi is ő valójában? ~ fogalmazódott meg bennem még két kérdés. Azt kívántam, bár ne találtam volna meg azt a lapot. Most, hogy tudom mi történt elfogott egy különös érzés. A tett vágy. Valamit tennem kell, de mégis mit!? Nick-et elraboltál. Hogy ki is miért, nem tudtam, csak sejteni mertem. Lefeküdtem az ágyamra és engedtem, hogy kitörjön belőlem a sírás. Nem tudtam, mit tegyek. Mától szünet van. Elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha elkezdeném keresni. De esélytelen lenne, mert nem tudom hol kéne kezdenem. Kiakadtam. Üljek itt ölbe tett kézzel és várjam, hogy hazajön, vagy induljak a keresésére.
Megszólalt a mobilom. Sikkantottam egyet, mert nem számítottam rá. Felvettem.
-Igen? – szóltam a telefonba.
-Szia, Kyra, Sydney vagyok. Van kedved átjönni egy kicsit? – kérdezte legjobb barátnőm.
-Persze! Szükségem van egy kis lelki támaszra. 10 perc és ott vagyok. – ígértem elhaló hangon és már lefelé mentem. Megmondtam apámnak, hogy átmegyek Sydney-hez. Beültem a kocsimba.
Annak reményében hajtottam barátnőmhöz, hogy együtt majd kitalálunk valamit. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Remegett a kezem. Mindenhol azt figyeltem, hogy mikor kezdenek el üldözni. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy krimi vagy horror film főhősnője. Csak ez a valóság volt, nem holmi film. Csak akkor könnyebbültem meg kissé, amikor Sydney kinyitotta nekem az ajtót. Barátnőm rámnézett és egyből tudtam, hogy nagyon nagy gáz van. Valami nem okés velem. Átölelt és megint kitört belőlem a sírás.
-Mi a baj? Na, gyere, mesélj! – szólt szelíden barátnőm és behúzott az ajtón. Józan eszem ellenére, elmondtam az igazságot, de szavát vettem el ne mondja senkinek.
-Ígérd meg, ígérd meg Sydney, hogy nem mondod senkinek! Sam-nek, Adam-nek, vagy James-nek sem mondhatod el, mert engem is bajba keverhetsz. – mondtam kétségbe esve.
-Megígérem. Még Nick-nek sem említem, vagy jelzem, hogy tudok róla. – ígérte, majd hozzá tette. – És most mi lesz? Mit fogsz most csinálni? Vársz vagy mész? – kihallottam a hangjából, hogy aggódik. Nemcsak értem, Nick-ért is.
-Egyelőre várok. Mást nem tudok csinálni. – válaszoltam erőtlenül és eldőltem az ágyon. Csendben voltunk. Csak hallgattuk a szél süvítését és a madarak csicsergését. Máskor ez megnyugtatott volna, de nem most. Feküdtünk egymás mellett és lassan elnyomott minket az álom.
Arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy a zsebemben rezeg, és egyben csörög a telefonom. Kivettem és álmos szemekkel megnéztem a kijelzőt. Nick számmát írta ki. Azonnal felvettem és beleszóltam. Most már úgy gondolom, hogy hiba volt ezt tennem.
-Nick, hol vagy? Minden rendben? – de egy idegen férfi hang félbe szakított.