15. fejezet

-Tudjuk, hogy ki vagy. Azt is, hogy a barátod micsoda. Ha azt akarod, hogy életben maradjon, gyere arra a címre, amit elküldtünk neked e-mailben. Ha nem jössz el, vagy hozol magaddal valakit, a barátod meghal. – mondta higgadtan, és olyan hangokat hallottam, mintha valakit vertek volna. Egész testemben remegtem.
-Mit tettetek vele? Engedjétek el! – kiabáltam a telefonba. Mire halk nevetés volt a válasz.
-Tedd, amit mondtam, és életben marad. Kapsz 3 napot, hogy eldöntsd mennyire fontos neked a szerelmed élete! – azzal letette a kagylót, mielőtt bármit mondhattam volna.
A kiabálásommal felkeltettem barátnőmet is. Álmos fejjel nézett rám, de egyből levágta, hogy baj van.
-Kyra! Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Biztonságban vagy, hallod? Nyugodj meg. – kérlelt barátnőm. Óvatosan átölelt és vigasztalni próbált. Lassanként megnyugodtam, de fél óra kellett, ahhoz hogy teljesen megnyugodjak.
-Megnézhetem az e-mail-eket? Fontos lenne. – kérdeztem, mire Sydney egy szó nélkül bekapcsolta nekem a gépét. A szülei már nem voltak otthon, mert korán mennek dolgozni. Ahogy felállt a rendszer beléptem az e-mail-be és megnéztem az egyetlen bejövő üzenetet. Ismeretlen feladó. Megnyitottam és csak egyetlen cím volt megadva. Csakhogy ez a cím Denver-ben volt. Csak az oda út három óra. Nem beszélve arról, hogy még a megadott címre is el kell jutnom. És nem vihetek senkit magammal. Egyedül nem fogok elindulni. Ha még itt a szomszédban lenne, akkor nem lenne akadály, de így?! Nem, egyedül semmiféleképpen.
-Sydney, eljössz velem? Nincs erőm egyedül odamenni. Kérlek, gyere velem! – kértem barátnőmet. Egy ideig nem szólt semmit, majd végül mellém ült és a szemembe nézett.
-Tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Mikor indulunk? – kérdezte tréfásan, hogy oldj a feszültséget. Nem nevetett, de azért megpróbált felvidítani – És mennyi időre húzzuk el a csíkot? 1 nap, 2 nap, vagy egy hét? Na szólalj már meg! – folytatta és valahonnan előhozott egy utazótáskát.
-Hé nyugi! Van három napunk. El kell terjeszteni valami mesét, hogy miért megyünk el. Legalább a szülők ne aggódjanak miattunk. És holnap után indulunk. Úgy a legbiztosabb. És max 3-4 napra kéne eltűnni. És nem lesz szükség akkora táskára. Van nekem egy nagyobbacska hátizsák, abba belefér a te cuccod is. – mondtam és eldőltem az ágyon. Kiborulhattam volna, de az tartotta bennem a lelket, hogy ha minden jól sül el, akkor 3 napon belül újra láthatom Nick-et.
Sydneyvel szépen lassan elrendeztük a dolgokat. Szüleinkkel megbeszéltük, hogy úgy 3-4 napra elmegyünk kirándulni. Indulásra készen álltunk a harmadik nap hajnalán, amikor kaptam egy üzenetet.
~Akkor nem jössz? Megölhetjük a barátodat? ~ a szívbaj jött rám. Remegő kézzel visszaírtam. Féltem, kegyetlenül féltem, hogy későn érünk oda.
-Már úton vagyok. Ne csináljatok vele semmit! – írtam vissza. Már a repülőn ültünk és vártuk az indulást. Nem bírtam a fenekemen nyugton ülni. Az egyik légi utaskísérő csajszi, folyton odajött hozzám, hogy megkérdezze mi a baj. Erre én mindig ezt feleltem.
-Most repülök először, de nem lesz semmi bajom. – gyakorlatilag igazat mondtam. Most fogok először repülni. Kínkeserves 10 perc után végre felszálltunk. Sydney fogta a kezem és egészen addig, amíg le nem szálltunk el sem engedte. Három óra után délelőtt 9 órakor szálltunk le a denveri repülőtéren. A taxira várva leültünk a repülőtér előtt. Csendben ültünk egymás mellett és nézelődtünk. Ha megláttunk egy-egy furcsább kinézetű emberkét, megböktük a másikat és nevettünk egy kicsit. Boldogtalan nehézkes nevetése voltak ezek. Mindketten aggódtunk. Fél óra múlva megjött a taxink is és beszálltunk. Megmondtam a címet, amit megadtak. Nem sokat láttam a városból, és amikor megálltunk kinéztem az ablakon. Egy elhagyatott gyártelepen voltunk. A sofőr igencsak a kíváncsibb fajta volt és az érdekelte, hogy mit keres itt két ilyen csinos lány, mint mi. Kifizettük, majd körbenéztünk. Valahol a közelben nagy zsivaj volt és arra gondoltunk, hogy először elvegyülünk a tömegben, majd később visszajövünk. Végig olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Folyamatosan vissza-visszatekintettem, de nem láttam senkit. Biztos voltam benne, hogyha nem a telepen, akkor a vásárban lesznek valahol.
A vásárban mindenféle árus volt. Sőt még körhinták és egyéb vidám parki játékok is voltak. Néhány ékszeres bódét megnéztünk. Az egyik ilyen kirakodónál kicsit megálltam. Egy tükrös medált néztem, amikor Sydney megbökött. Felé fordultam, és amikor láttam rajta, hogy mennyire meg van rémülve, követtem a tekintetét. Azt hittem mindjárt felsikoltok. Egy hatalmas, fekete farkast futtattak egy rövid kötélen. A nyakörve szöges volt és a szöges felével befelé volt fordítva. Rajtam kívül senki nem ismerhette fel. Látszott a bundáján, hogy ragacsos a rászáradt vértől. Bedühödtem. Senki nem bánhat így Nick-kel. Elindultam és tudtam, hogy a farkas nemsokára felnéz. Meg is történt előbb, mint azt gondoltam. Egyenesen rám nézett. Belenéztem a hatalmas barna szempárba. Kiolvastam belőle a segélykiáltást, de amikor felfogta, hogy ki vagyok, addigra már mellette voltam és a nyakörvet próbáltam kikapcsolni.
-Ne aggódj, mindjárt mehetsz. Kérlek, maradj nyugton. – suttogtam a fülébe, de mielőtt kioldhattam volna a csatot, elkaptak. Hátulról elkapták a két csuklómat és hátrafeszítették. Shadow pórázát megrántották és bevitték a sátorba. Magukkal hurcoltak engem is. Shadow veszettül morgott egészen addig, amíg be nem értünk. Ott visszaváltozott és kiabálni kezdett. A nézők közül senki nem vette a fáradtságot, hogy közbeavatkozzanak, vagy akár utánunk jöjjenek. Sydney-t külön megkértem, hogy még véletlenül se jöjjön utánam. Nem akarom, hogy baja essen.
Leültettek egy székre és megkötöztek. Mozdulni is alig bírtam. Nick-et elém lökték a földre, és térdre kényszeríttették. Felnézett rám és könnybe lábadt a szemem attól, amit láttam. A nyaka csupa seb a nyakörvtől, csapzott a haja és mindenhol kék-zöld foltok látszódtak rajta.
-Miért? Kyra, miért jöttél utánam? Nem kellett volna idejönnöd. Nem tudod, mit terveznek, nem akarom, hogy… - de nem tudta befejezni.
-Fogd be kutya! Majd eldől, hogy mit csinálunk a kis barátnőddel. – szólt valaki a hátam mögött. Ezzel az emberrel beszéltem telefonon. Megfordultam volna, ha nem vagyok lekötözve.
-Ejnye! Ki kötözte le ezt a szépséget? Azonnal oldozzátok el! – adta ki a parancsot, miután szemügyre vettem engem. Az egyik talpnyalója odajött hozzám és a lehető legdurvábban eloldozott, majd a főnöke elé lökött. Nick-et lefogták, hogy ne tudjon odajönni hozzám. Nagy nehezen felálltam és páromhoz fordultam. Elindultam felé. Egyelőre senki nem akart megállítani. Engedték, hogy odamenjek hozzá. Letérdeltem Nick mellé és megfogtam az arcát. Megöleltem és a fülébe suttogtam, hogy csak ő hallja.
-Bízz bennem! Kijuttatom innen magunkat, de neked is segítened kell. Minden rendben lesz, ígérem. – mondtam és megcsókoltam.
-Elég legyen ebből. Vigyétek! – adta ki a parancsot a főnök és Nick-et elvitték. Még mindig ott térdeltem és néztem utána. Ő is engem nézett és bólintott, hogy megértette, miért is vagyok itt. Valami fémes ízt éreztem. A számhoz nyúltam, és amikor elvettem onnan véres volt a kezem. Nick nyaka. Ha ki is jutunk innen, azonnal kórházba kell vinni. Miközben ezen gondolkoztam a főnök mellém jött és előre hajolt, hogy halljam amit mond.
-Gyere velem, Kyra! Ne aggódj, Nick sérüléseit ellátjuk. Nem hagyhatjuk, hogy elpusztuljon egy ilyen gyönyörű farkas, igaz? Nagy terveim vannak vele, ahogy veled is. – mondta majd a vállamnál fogva felhúzott és elvitt engem egy szobába

14. fejezet

Napok teltek el és Nick-ről nem hallottam semmit. A szüleit is hiába kérdeztem; tudják-e hol van. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Suliba is csak apám meg a barátaim miatt jártam. Nem akartam csalódást okozni nekik. A levél megfejtésével nem sokat haladtam. Gyakorlatilag semmit nem tudtam megfejteni belőle.
Az nap kezdődött meg a tavaszi szünet, amikor kimentem a rétünkre. Csak ültem és néztem, de nem láttam. Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Egy idő után felálltam, hogy visszamenjek a házba, de ahogy felálltam megakadt a tekintetem egy furcsa villanáson. Visszafordultam, hogy megnézzem közelebbről a fát, amit láttam megcsillanni. Közelebb mentem és a fa törzsén karmolás nyomot találtam. Az egyik barázdában egy nyaklánc himbálózott. Ez csillant meg a gyenge tavaszi fényben. Óvatosan kivettem és megnéztem. Azonnal felismertem. Nick-é volt. Nemrég vette magának. Egy K betű volt. A nevem kezdőbetűje. Nekem egy N betűt vett. A kérdés az volt, hogy hogyan került ide a nyaklánca. Soha nem vette le.
Rossz érzés lett úrrá rajtam. Valami azt súgta, azonnal menjek haza és nézzem meg újra a levelet. Így is tettem. Köszöntem apámnak, felrohantam a szobámba. Ahogy leültem az asztalhoz egyből elővettem Nick levelét. A nyakláncát felvettem és azzal babráltam miközben a levelet bújtam.
Első lépésként kikerestem az azonos jeleket és kiírtam egy papírra. Ami egyértelmű volt a mellé odaírtam azt a betűt, ami a megfejtése volt. Némelyiket könnyű volt megfejteni, de némelyiket egyszerűen nem értettem. Sétálni kezdtem a levéllel a kezemben. Aztán, mint a villám jött egy emlék egy papírról, amit Nick adott nekem pár hónapja. Akkor jót nevettem, de most jöttem rá, hogy azt mondta még szükségem lehet rá.
~Vajon már akkor tudta, hogy szükségem lesz arra a papírra? Tudta, hogy megtalálom ezt a levelet? ~ ezen gondolkoztam miközben odamentem a ruhásszekrényemhez és elővettem a kedvenc farmeromat. (Amit kicsit megszaggattam). Kigomboltam a farzsebét és kivettem belőle a lapot. Kicsit olvashatatlan lett a mosás miatt, de még így is kibogarásztam.
-Bingó! – kiáltottam, amikor megbizonyosodtam róla; ezt kerestem. Remegő kézzel ültem vissza az asztalomhoz és hevesen dobogó szívvel kezdtem megfejteni a levelet.
A levél:
Kyra! Rámtaláltak! Ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom. Kérlek vigyázz magadra, mert te is veszélyben lehetsz miattam. Rájöttek, hogy mi vagyok. Ne menj az erdőnek még a közelébe se! Sajnálom és szeretlek: Nick.
~Vajon már akkor tudta, hogy el fogják rabolni? Hogy rájönnek, hogy mi is ő valójában? ~ fogalmazódott meg bennem még két kérdés. Azt kívántam, bár ne találtam volna meg azt a lapot. Most, hogy tudom mi történt elfogott egy különös érzés. A tett vágy. Valamit tennem kell, de mégis mit!? Nick-et elraboltál. Hogy ki is miért, nem tudtam, csak sejteni mertem. Lefeküdtem az ágyamra és engedtem, hogy kitörjön belőlem a sírás. Nem tudtam, mit tegyek. Mától szünet van. Elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha elkezdeném keresni. De esélytelen lenne, mert nem tudom hol kéne kezdenem. Kiakadtam. Üljek itt ölbe tett kézzel és várjam, hogy hazajön, vagy induljak a keresésére.
Megszólalt a mobilom. Sikkantottam egyet, mert nem számítottam rá. Felvettem.
-Igen? – szóltam a telefonba.
-Szia, Kyra, Sydney vagyok. Van kedved átjönni egy kicsit? – kérdezte legjobb barátnőm.
-Persze! Szükségem van egy kis lelki támaszra. 10 perc és ott vagyok. – ígértem elhaló hangon és már lefelé mentem. Megmondtam apámnak, hogy átmegyek Sydney-hez. Beültem a kocsimba.
Annak reményében hajtottam barátnőmhöz, hogy együtt majd kitalálunk valamit. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Remegett a kezem. Mindenhol azt figyeltem, hogy mikor kezdenek el üldözni. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy krimi vagy horror film főhősnője. Csak ez a valóság volt, nem holmi film. Csak akkor könnyebbültem meg kissé, amikor Sydney kinyitotta nekem az ajtót. Barátnőm rámnézett és egyből tudtam, hogy nagyon nagy gáz van. Valami nem okés velem. Átölelt és megint kitört belőlem a sírás.
-Mi a baj? Na, gyere, mesélj! – szólt szelíden barátnőm és behúzott az ajtón. Józan eszem ellenére, elmondtam az igazságot, de szavát vettem el ne mondja senkinek.
-Ígérd meg, ígérd meg Sydney, hogy nem mondod senkinek! Sam-nek, Adam-nek, vagy James-nek sem mondhatod el, mert engem is bajba keverhetsz. – mondtam kétségbe esve.
-Megígérem. Még Nick-nek sem említem, vagy jelzem, hogy tudok róla. – ígérte, majd hozzá tette. – És most mi lesz? Mit fogsz most csinálni? Vársz vagy mész? – kihallottam a hangjából, hogy aggódik. Nemcsak értem, Nick-ért is.
-Egyelőre várok. Mást nem tudok csinálni. – válaszoltam erőtlenül és eldőltem az ágyon. Csendben voltunk. Csak hallgattuk a szél süvítését és a madarak csicsergését. Máskor ez megnyugtatott volna, de nem most. Feküdtünk egymás mellett és lassan elnyomott minket az álom.
Arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy a zsebemben rezeg, és egyben csörög a telefonom. Kivettem és álmos szemekkel megnéztem a kijelzőt. Nick számmát írta ki. Azonnal felvettem és beleszóltam. Most már úgy gondolom, hogy hiba volt ezt tennem.
-Nick, hol vagy? Minden rendben? – de egy idegen férfi hang félbe szakított.