17. fejezet

Shadow-ból csak úgy áradt a feszültség, gyűlölet, félelem bűze. Nekem sem lehetett jobb illatom. Egymás mellett csendben lépkedtünk az egyre nagyobb tömegben. Néhány neveletlen kölyök kisebb-nagyobb kövekkel próbálták megdobni a mellettem lévő farkast. Nem sikerült nekik hálistennek. De nem ők voltak az egyetlenek. Egy magas, szőke pasi is felkapott egy nagyobb követ és Shadow felé hajította. Nagyot koppant a farkas fején. Megálltam és rámeredtem a pasasra. Az kajánul rám vigyorgott. Mellette Shadow is mocorogni kezdett. Erősebben fogtam a láncot, bár szívem szerint elengedtem volna. Tudtam, hogy Főnök mögöttünk jön. Halk csettintést hallottam szinte közvetlenül a fülem mögött.
-Menj tovább, a pasit elintézik a fiúk. – szólt Főnök és úgy tettem, ahogy mondta. Shadow-nak nem akaródzott velem tartani. Mindenáron ki akart törni. Kénytelen voltam rövidebbre fogni a láncot. A farkas erősebb volt, mint én. Megindult előre és, mert mást nem tehettem, vele mentem. Egyszer csak megállt a tömeg szélén és rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel. Egyből tudtam, mit akar. Meg is tettem. Felültem a hátára és levettem róla a láncot. Főnök a nyomunkba szegődött pár pribékjével együtt. Előkerültek a stukkerek is a hónaljtokokból. Shadow-val együtt mozogtunk. Észrevette Sydney-t és megállt mellette. Elkaptam barátnőm kezét és felhúztam magam elé.
Közben Főnök pribékjei sem voltak tétlenek. Előkerültek a hónaljtokokból a stukkerek. Utánunk is lőttek. Shadow, úgy cikázott az emberek között, hogy azok szinte fel sem fogták, mi történik körülöttük. Hallottuk Főnök ordításait. Nem tudom, honnan elkötöttek egy kocsit és azzal jöttek utánunk. Hamar beértek minket és épp láttam, hogy az Audi ablakán kihajoló Főnök Shadow-ra szegezi a pisztolyát. Megijedtem és, bízva páromban, felálltam a hátán. Sydney vállába kapaszkodva felemeltem jobb lábamat és a dúvad csuklójába rúgtam. Elejtette a fegyvert és rám vicsorgott. Egy másik pribékje újabb gyilok eszközt adott a főnöke kezébe, mire az, engem vett célba. Meghúzta a ravaszt és felkacagott. Kilendültem az egyensúlyomból és, ha Sydney el nem kap, a földre zuhantam volna.
Még hallottam aggódó hangját és Shadow vicsorgását. Kezemet az oldalamra szorítva feküdtem barátnőm karjai közt. Még eszméletemnél voltam, de olyan érzésem volt, mintha valami sötét ragadna magához. Ezt meg is jegyeztem halkan zokogó barátnőmnek, mire ő erőtlenül és boldogtalanul felnevetett.
-Jaj, Kyra! Minden rendbe jön, csak tarts ki, amíg hazaérünk. – kért zokogva. Felemeltem a kezem és megfogtam az arcát. Ruhám kiszakadt és lucskos volt. Ragadtam és fémes szagot árasztottam. Éreztem, hogy Shadow remeg az elfojtott zokogástól, és egyre gyorsabban fut, hogy minél előbb kórházba kerüljek. Halványan még érzékelni tudtam, hogy ránk esteledett és üldözőinket lehagytuk. Ezután elnyelt, magába rántott a sötétség.

2 HÓNAP MÚLVA

Biztonságban éreztem magam. Igaz, sötétség vett körül, de mégsem féltem. Amikor elnyelt, mint régi barátok, köszöntöttük egymást. Magához ölelt, védett, vígasztalt, az álmok, fantázia világába repített, mint régen, amikor kiskoromban a takaró alá bújtam, ha féltem.
Most álmaimon keresztül kértem, ne engedjen vissza a való világba, mert félek, és ha felébredek, mindenem fáj. Ő meghallgatott, mint régen annyiszor. Kiskoromban a sötétségnek volt egy megtestesítője, amolyan Angyal vagy Démon. Nem tudtam sem akkor, sem most eldönteni, melyik a kettő közül. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy együtt voltunk. Kérdezte, hogy-hogy újra meglátogattam, olyan sok év után. Elmeséltem neki, hogy min mentem keresztül Nick-kel és a farkas alakjával, Shadow-val meg barátnőmmel Sydney-vel. Kértem enyhítsen a fájdalmaimon és töröljön minden emléket, ami erre a szörnyű kalandra emlékeztet.
Felállt mellőlem és egy szekrényhez lépett, ami eddig nem volt ott. Kíváncsiságtól vezérelve odamentem én is. Figyeltem ténykedését. Kinyitotta a szekrényke ajtajait, majd kivett belőle néhány, különböző folyadékokat tartalmazó üvegcséket és egy tálat. Összeöntötte, összekeverte majd egy kis ampullába öntötte a keveréket. A kezembe adta. Megvizsgáltam, a tengerkék és türkizkék színekben játszó levet. Felnéztem az előttem álló, számomra eldönthetetlen nemű, lényre. Ő rám emelte nagy halványkék, szinte fehér szemét és megérintette a vállam, majd az oldalamon húzódó sebet.
-Ha úgy érzed, készen állsz az ébredésre, idd meg ezt az italt. Felébredsz tőle, de ugyanakkor elfelejtesz mindent, amit átéltél. Csak a fontosabb emlékeidet hagyja meg. Nagyon vigyázz! Ha egyszer megittad, nincs többé visszaút. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, és ha máshol nem is, az álmaidban újra találkozunk. Én most búcsúzom és a legjobbakat kívánom. – azzal homlokon csókolt és eltűnt a szekrénnyel együtt. Változott a kép és a fényviszonyok is. Eddig konok sötétség vett körül, most bizonytalan félhomályba burkolóztam.
Egy apró, ablaktalan szobában találtam magam. Körbenéztem. Két ajtó nyílt a szobából. Az egyik olyan színű, mint az ampullában lévő folyadék. A másik korom fekete. Semmi felirat, vagy útmutató. Lenéztem a kezemben tartott üvegcsére. Egyből rájöttem, mi a „feladatom”. Választanom kell. Vagy megiszom a löttyöt és felkelek, vagy eldobom és maradok a sötétségben. Döntenem kell. Visszamegyek a rideg, kegyetlen, ugyanakkor szeretettel teli valóságba, vagy mindent elfeledve maradok a barátságos, védelmező, ugyanakkor végtelen sötétségben. Nem tudtam, mennyi időm van a döntésre. Eszembe jutott, hogy Nick, Sydney, apám és a többi barátom biztos, hogy aggódnak értem és visszavárnak. Aztán eszembe jutott az a végzetes nap, amikor azt a sebet szereztem az oldalamra. Megijedtem. Még egyszer megnéztem a kis fiolát, majd hosszas töprengés után döntöttem. Kihúztam a dugót és egy húzásra megittam a fiola tartalmát. Kellemes zsibbadás lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy szép fokozatosan itt hagyom, a tudatalattimban, a szörnyű emlékeimet. Kinyitottam a, most tengerkék színű ajtót. Átléptem rajta és becsuktam magam mögött.
Halk zsongást hallottam, ami egy idő után fojtott beszélgetésbe csapott át. Nem tudtam kivenni, ki beszél, ki vesz mély lélegzetet, ki ül le egy nyikorgó székre. Egy valamiben mégis biztos voltam. Kórházban vagyok, és valószínűleg kómában voltam, és még félig vagyok.
-Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. Ha tudtam volna, figyelmeztetem, hogy ne keressen meg. Peter! Az isten szerelmére. Ismersz, soha nem akartam rosszat Kyrának. Emlékezz vissza, nekem köszönheted, hogy nem lett öngyilkos, amiatt a hülye Mike miatt. – hallottam tisztán Nick hangját, viszont azt, hogy apám mit mondott már nem hallottam, mert még mindig nem tértem magamhoz teljesen. Valaki az ágyam szélére ült és megfogta a kezem. Felismertem apám, kissé érdes, de gyengéd kezét. Jelezni akartam, hogy itt vagyok, érzem az érintését, de a kezem nem engedelmeskedett. Megpihent apám kezei közt.
-Kaira! Édes kicsi, Kairám!! Miért? Miért mentél utána? – hallottam apám kétségbe esett suttogását, közvetlenül a fülem mellett. Ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam, hogy a teljes nevemen nevezzen. Most mégis… Fájt, ahogy kimondta. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy élek, nem haltam meg. De a sötétség még mindig körülöttem volt, bár már kezdtem magamhoz térni. Hirtelen apám felpattant mellőlem és elkezdett kiabálni.
-Ha súlyosabb baja esett miattad esküszöm, hogy megöllek, Nick! Ha nem rabolnak el, ez talán meg sem történt volna. Te vagy az oka… - de a szerelmem közbe vágott.
-Szerinted én akartam, hogy elraboljanak? Ha nem jön utánam, akkor őt is elrabolják, és nagy valószínűséggel vissza fognak jönni. – kiabált vissza Nick apámra. Szörnyű volt hallani, hogy veszekednek.
-Tűnj innen, te vadállat. Semmi közöd hozzá, hogy mi van a lányommal. – mondta apám ridegen és talán ez volt az, ami végleg elűzte a sötétséget. Ha Nick nincs velem, nem tudnék tovább élni. Kinyitottam a szemem, és amit először megláttam, hogy Sydney az ágyam mellett ül, és némán zokog. A második, hogy apám Nick-kel szemben áll és az ökölbe szorított kezét Nick felé lendíti. Azt hittem rosszul látok, de aztán utolért a valóság. Apám megütötte Nick-et, akinek felrepedt a szája.
Erőtlenül megpróbáltam felülni, de nem sok sikerrel.
-Hagyjátok abba! – szóltam halkan, rekedten. Mindketten felém fordultak és Nick ért oda hozzám először. Átkarolt, segített felülni. Óvatosan megcsókolt. A számban éreztem a vérének fémes ízét. Megsimogattam a sebet és vádlón apámra meredtem. Ő lesütötte a szemét. Gondolom szégyellte magát, amiért hagyta, hogy a düh elvegye a józaneszét.