14. fejezet

Napok teltek el és Nick-ről nem hallottam semmit. A szüleit is hiába kérdeztem; tudják-e hol van. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Suliba is csak apám meg a barátaim miatt jártam. Nem akartam csalódást okozni nekik. A levél megfejtésével nem sokat haladtam. Gyakorlatilag semmit nem tudtam megfejteni belőle.
Az nap kezdődött meg a tavaszi szünet, amikor kimentem a rétünkre. Csak ültem és néztem, de nem láttam. Minden úgy volt, ahogy hagytuk. Egy idő után felálltam, hogy visszamenjek a házba, de ahogy felálltam megakadt a tekintetem egy furcsa villanáson. Visszafordultam, hogy megnézzem közelebbről a fát, amit láttam megcsillanni. Közelebb mentem és a fa törzsén karmolás nyomot találtam. Az egyik barázdában egy nyaklánc himbálózott. Ez csillant meg a gyenge tavaszi fényben. Óvatosan kivettem és megnéztem. Azonnal felismertem. Nick-é volt. Nemrég vette magának. Egy K betű volt. A nevem kezdőbetűje. Nekem egy N betűt vett. A kérdés az volt, hogy hogyan került ide a nyaklánca. Soha nem vette le.
Rossz érzés lett úrrá rajtam. Valami azt súgta, azonnal menjek haza és nézzem meg újra a levelet. Így is tettem. Köszöntem apámnak, felrohantam a szobámba. Ahogy leültem az asztalhoz egyből elővettem Nick levelét. A nyakláncát felvettem és azzal babráltam miközben a levelet bújtam.
Első lépésként kikerestem az azonos jeleket és kiírtam egy papírra. Ami egyértelmű volt a mellé odaírtam azt a betűt, ami a megfejtése volt. Némelyiket könnyű volt megfejteni, de némelyiket egyszerűen nem értettem. Sétálni kezdtem a levéllel a kezemben. Aztán, mint a villám jött egy emlék egy papírról, amit Nick adott nekem pár hónapja. Akkor jót nevettem, de most jöttem rá, hogy azt mondta még szükségem lehet rá.
~Vajon már akkor tudta, hogy szükségem lesz arra a papírra? Tudta, hogy megtalálom ezt a levelet? ~ ezen gondolkoztam miközben odamentem a ruhásszekrényemhez és elővettem a kedvenc farmeromat. (Amit kicsit megszaggattam). Kigomboltam a farzsebét és kivettem belőle a lapot. Kicsit olvashatatlan lett a mosás miatt, de még így is kibogarásztam.
-Bingó! – kiáltottam, amikor megbizonyosodtam róla; ezt kerestem. Remegő kézzel ültem vissza az asztalomhoz és hevesen dobogó szívvel kezdtem megfejteni a levelet.
A levél:
Kyra! Rámtaláltak! Ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom. Kérlek vigyázz magadra, mert te is veszélyben lehetsz miattam. Rájöttek, hogy mi vagyok. Ne menj az erdőnek még a közelébe se! Sajnálom és szeretlek: Nick.
~Vajon már akkor tudta, hogy el fogják rabolni? Hogy rájönnek, hogy mi is ő valójában? ~ fogalmazódott meg bennem még két kérdés. Azt kívántam, bár ne találtam volna meg azt a lapot. Most, hogy tudom mi történt elfogott egy különös érzés. A tett vágy. Valamit tennem kell, de mégis mit!? Nick-et elraboltál. Hogy ki is miért, nem tudtam, csak sejteni mertem. Lefeküdtem az ágyamra és engedtem, hogy kitörjön belőlem a sírás. Nem tudtam, mit tegyek. Mától szünet van. Elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha elkezdeném keresni. De esélytelen lenne, mert nem tudom hol kéne kezdenem. Kiakadtam. Üljek itt ölbe tett kézzel és várjam, hogy hazajön, vagy induljak a keresésére.
Megszólalt a mobilom. Sikkantottam egyet, mert nem számítottam rá. Felvettem.
-Igen? – szóltam a telefonba.
-Szia, Kyra, Sydney vagyok. Van kedved átjönni egy kicsit? – kérdezte legjobb barátnőm.
-Persze! Szükségem van egy kis lelki támaszra. 10 perc és ott vagyok. – ígértem elhaló hangon és már lefelé mentem. Megmondtam apámnak, hogy átmegyek Sydney-hez. Beültem a kocsimba.
Annak reményében hajtottam barátnőmhöz, hogy együtt majd kitalálunk valamit. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Remegett a kezem. Mindenhol azt figyeltem, hogy mikor kezdenek el üldözni. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy krimi vagy horror film főhősnője. Csak ez a valóság volt, nem holmi film. Csak akkor könnyebbültem meg kissé, amikor Sydney kinyitotta nekem az ajtót. Barátnőm rámnézett és egyből tudtam, hogy nagyon nagy gáz van. Valami nem okés velem. Átölelt és megint kitört belőlem a sírás.
-Mi a baj? Na, gyere, mesélj! – szólt szelíden barátnőm és behúzott az ajtón. Józan eszem ellenére, elmondtam az igazságot, de szavát vettem el ne mondja senkinek.
-Ígérd meg, ígérd meg Sydney, hogy nem mondod senkinek! Sam-nek, Adam-nek, vagy James-nek sem mondhatod el, mert engem is bajba keverhetsz. – mondtam kétségbe esve.
-Megígérem. Még Nick-nek sem említem, vagy jelzem, hogy tudok róla. – ígérte, majd hozzá tette. – És most mi lesz? Mit fogsz most csinálni? Vársz vagy mész? – kihallottam a hangjából, hogy aggódik. Nemcsak értem, Nick-ért is.
-Egyelőre várok. Mást nem tudok csinálni. – válaszoltam erőtlenül és eldőltem az ágyon. Csendben voltunk. Csak hallgattuk a szél süvítését és a madarak csicsergését. Máskor ez megnyugtatott volna, de nem most. Feküdtünk egymás mellett és lassan elnyomott minket az álom.
Arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy a zsebemben rezeg, és egyben csörög a telefonom. Kivettem és álmos szemekkel megnéztem a kijelzőt. Nick számmát írta ki. Azonnal felvettem és beleszóltam. Most már úgy gondolom, hogy hiba volt ezt tennem.
-Nick, hol vagy? Minden rendben? – de egy idegen férfi hang félbe szakított.