Vége

Azok, akik eddig rendszeresen olvasták a történetemet teljes joggal fognak rám haragudni, ugyanis nem folytatom az Egy farkas éjszakáját. Történt egy váltás az életemben, amiről nem szívesen beszélnék. Kyra és Nick története ugyan véget ér, de elkezdődik egy új, amit talán még jobban fogtok szeretni. Kérlek Titeket, ne haragudjatok. Ha minden jól megy, már holnap lesz egy kis bevezető az sztoryból. A címe: A szövetség. Remélem szeretni fogjátok.

ezen a címen éritek el:http://szovetseg-shagon.blogspot.com/

31. fejezet

Ott a kórházi ágyon, félig ájultan, visszasírtam azt a sötétséget, ami legutóbb is segített. Hiába rimánkodtam némán, sírtam zokogtam magamban, csak nem jött az áldott sötétség. Rádöbbentem arra, hogy félek. Alighogy erre rájöttem éreztem a jól ismert zuhanást. A következő pillanatban ott voltam a fekete szobában. Előttem egy fehér farkas. Megdöbbentem, aztán rájöttem, hogy egy tükör van előttem, ami megmutatja, hogy mi lakik bennünk. Leültem a tükörképemmel szemben beszélgetni. Mindenféle marhaságról és nem figyeltünk az időre. Egyszer csak feljött, ami Denver-ben történt. Magam előtt láttam Főnök arcát, majd közvetlenül mellé képzeltem Carlos arcát is. A két arc két különböző férfié volt és mégis nagyon hasonlítottak egymásra. Mintha ikrek lennének. Puszta kíváncsiságból megpróbáltam a két arcot egymásra vetíteni. Könnyebben ment, mint gondoltam és amikor "végeztem" meglepett az eredmény. Akkor és ott döbbentem rá, hogy a két férfi egy és ugyanaz az ember.
Ez a felismerés villámcsapásszerűen ment át az agyamon. Felmerült, hogy megihatnám a kék fiolát és visszatérek a való világba vagy esetleg maradok még egy kicsit, legalább addig,a míg a sebem valamennyire meggyógyul. Ahogy ezt végiggondoltam, tudtam, hogy vissza kell mennem. Keresni kezdtem a fiolákat, a kéket és a pirosat, de nem találtam.
~ Valami baj ~ döbbentem rá. ~ Nem tudok visszamenni. Még nem.
Mivel nem tudtam mit tenni visszamentem a tükörhöz. A tükörképem még mindig farkas alakban volt, de kifejezetten tetszett. Leültem és csak gyönyörködtem a farkasban. Nem tudom mióta ültem ott, nem is érdekelt. Akkor ocsúdtam fel,a mikor a tükör mögül Nick hangját hallottam.
~ Megvan a kapaszkodó. Most már csak az utat kell megtalálni. ~ gondoltam és odamentem a tükörhöz. Megérintettem a lapját, de nem hideg és kemény volt, hanem langyos és zselé szerű. Óvatosan megnyomtam, mire eltűnt a kezem. Vettem egy mély lélegzetet, tovább hallgattam Nick szólongatását. Beléptem ebbe a zselészerű anyagba.
A következő pillanatban már megint a kórházi ágyban találtam magam. Óvatosan kinyitottam a szemem. Jobbra, majd balra néztem. Jobbomon apámat , balomon Nick-et láttam. Mindketten a kezemet fogták.
- Jól vagyok! - mondtam csendben, szinte suttogva. Nem hittek nekem. Egyszerre nyúltak a homlokomhoz, simogatták meg az arcom. Hirtelen nem tudtam sírjak-e vagy inkább nevessek. Végül a kettő keverékénél döntöttem. Folytak a könnyeim és mosolyogtam. Apám a megkönnyebbüléstől elsírta magát. Örült hogy még mindig életben vagyok. Nick kicsit zavartan nevetgélt mellettem. Felnéztem rájuk és elkomolyodtam.
- A denveri pacák és Carlos egy és ugyanaz. Ugyanaz a férfi, csak álruhában. - mondtam, mire Nick felpattant mellőlem és belerúgott a falba.
- Ez biztos, kicsim? - kérdezte apám, mire elszakítottam a szemem dühös páromról sé ránéztem.
- Egészen biztos. - mondtam szomorúan.