Sziasztok!!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy idén nyáron nem lesznek új fejezetek. Igaz, hogy írom őket és már a 20. fejezetet lassan befejezem, de csak az iskola kezdetével tudom majd közzétenni őket. Kérlek ne haragudjatok rám! És kérlek Titeket, legyetek türelemmel, és higgyétek el annál jobb lesz újra belemerülni Kyra, Nick és a többiek kalandjaiba.
Megértéseteket köszönöm: Shagon

19. fejezet

Mikor másnap reggel felkeltem a könyv az éjjeliszekrényen volt. A vázában friss rózsa illatozott. Körbenéztem, de senki nem volt rajtam kívül a szobában. Sejtettem, hogy Nick járt itt, talán Sydney vagy apám. Újra a kezembe vettem a könyvet és tovább olvastam. Az eddigi Fable regényekhez hasonlóan ez is tömve volt poénokkal. Nevettem, habár óvatosan, mert még mindig fájt az oldalam.
Épp nevettem az egyik vicces beszóláson, amikor kinyílt az ajtó. Odapillantottam és még jobban felvidultam. James, Sydney, Sam, Adam és végül Nick lépett be a szobába. Mindegyikük kezében egy apró kis csomag volt. Szép sorban letették a virág mellé és megpusziltak. Leültek az ágyra és a székekre. Látszott rajtuk, hogy örülnek, hogy élve láthatnak viszont.
-Sziasztok! Jó látni titeket! – mondtam, miközben letettem a könyvet. Végignéztem a barátaimon. Volt valami furcsa bennük. Mintha nem lennének teljesen boldogok.
-Hát még téged! Jó látni, hogy még egyben vagy! – nevetett rám James. Ő volt a leginkább letörve. Amikor észrevette, hogy gyanakvóan nézek rájuk, Nick-re nézett.
-Nem mondtad el neki? – kérdezte. Felnéztem a barátomra.
-Még nem. Akkor akartam elmondani, amikor kiengedik. Ez most nem hiányzik neki. Most csak felzaklatná és lassítaná a gyógyulását. – felelte Nick és nekem ezzel még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
-Nick! Mit nem mondtál el? Mi történt, amíg kómában voltam? Mondjatok már valamit!! Sam? Adam? Sydney? James, Nick? Mégis mi a fészkes fene folyik itt? – kezdtem bepöcceni. Mindenki áll és nem szól semmit. Hiába néztem rájuk, hiába könyörögtem. Nem mondtak semmit.
-Kaira, nyugodj meg! Nincs semmi baj… - de közbe szóltam.
-James, ne mondd, hogy nincs semmi baj! Úgy ültök itt, mint akinek meghalt valakije. Nem ismerek rátok. Két hónapig vagyok kómában és minden a feje tetejére áll. Mondjatok el mindent! – most már szebben kértem őket. Erőszakkal nem megyek semmire. Elővettem a kiskutya szemeket és úgy néztem a barátaimra.
-Jól van, Kyra! Te akartad, de ha emiatt megharagszol ránk, esküszöm, hogy én foglak főbe lőni! – ígérte James és megfogta a kezem. – Azzal kezdődött, hogy amikor visszajöttetek, mindenki elkezdett kíváncsiskodni, hogy mégis mi történt. Sydney nem mondott semmit, Nick úgyszintén. Te meg kómában voltál egy lőtt sebbel a hasadon. Apád teljesen ki volt bukva és azzal fenyegetőzött, hogy megöli Nick-et. Ha nem vagyunk itt, akkor meg is teszi.
-Azt még tedd hozzá, hogy velünk mi történt. A suliban mindenki ki volt akadva. Ráadásul néhányan kint voltak Denver-ben azon a bizonyos napon. Szóval elkezdtek terjengeni a pletykák egy farkasról, meg rólad. Azt még hozzá kell tenni, hogy szétmentünk James-szel. – tette hozzá Sydney. Ennél a pontnál ledöbbentem és mielőtt bárki folytatta volna felemeltem a kezem.
-Mégis mi szent pitypangon tudtatok összeveszni? Azt ne mondjátok, hogy a Denveri kaland volt az oka, mert menten sikító frászt kapok. Ne csináljátok ezt! Béküljetek ki, ez az egész nem ér annyit, hogy szakítsatok. – mondtam. Mielőtt folytathattam volna belépett Emma, az ápolónőm. Mindenki egyből odafordult.
-Sziasztok. Kyra, jó híreket hoztam. Hazamehetsz. Leszedjük a kötést és kapsz egy másikat. A ruháidat egy szatyorban hazaviheted. Apud hozott neked tisztát. Titeket arra kérlek, hogy kint várjátok meg a folyosón. – fordult barátaimhoz Emma és már le is ült mellém az egyik székre a megszokott kis tálcájával.
Egy óra múlva már otthon voltam a saját szobámban, megint a barátaim körében. Apám lent volt a konyhában és főzött valamit. Nick mögöttem ült és magához ölelt. A mellkasának dőltem és Sydney-re néztem.
-Visszatérve az előző témához. Sydney, James béküljetek ki. Látszik rajtatok, hogy vágytok a másik után. Nézzetek egymásra, és úgy mondjátok, hogy már nem akartok a másiktól semmit. – korholtam őket. Megtetté, egymásra néztek. Sydney szemeibe könnyek gyűltek. James is mintha a sírás ellen küzdött volna. Szinte egyszerre robbantak ki, úgy 5 perc szemezés és szemlesütés után.
-Bocsáss meg! – mondták egyszerre, alig hallhatóan mégis mindketten megértették a másikat. James közelebb csúszott Sydney-hez, a karjaiba zárta és megcsókolta. A lány visszacsókolt és letörölte a könnyeit. Tíz perc után együtt nevettek.
-Kyra! Nagy baj lenne, ha lelépnénk? Szeretnénk kettesben lenni és megbeszélni ezt a kis félreértést. – nézett rám James. Kedvesen, bár fáradtan rápillantottam. Elmosolyodtam és az ajtó felé biccentettem.
-Menjetek, megérdemlitek. Sam, Adam ha nem nagy baj titeket is megkérnélek, hogy menjetek haza. Rátok fér a pihenés. Én is szeretnék végre egyszer nyugodtan aludni. –fordultam tovább a másik két barátomhoz. Ők bólintottak és elindultak az ajtó felé.
-Szép álmokat srácok. Nick, vigyázz Kyrára! – köszöntek mindannyian, és kettesben maradtam a barátommal.
Apám bejött a szobába két nagy tál rakott krumplival. Letette elénk az ágyra.
-Jó étvágyat. A tányért majd reggel hozzátok le. Jó éjszakát. – mondta és mielőtt kiment volna, homlokon puszilt. Nick-kel megettük a saját adagunkat. Elmentem fürdeni, és a srác, akiért oda voltam pár perc múlva utánam jött. Együtt lezuhanyoztunk, majd visszamentünk a szobámba. Lefeküdtem az ágyamra és Nick átváltozott farkassá. Befeküdt mellé az ágyba és én hozzá bújtam. Beszívtam a bundája illatát, megsimogattam a puha, selymes szőrt és a nyakához bújtam. Így aludtunk el.
Megint magába szívott a sötétség, de ez most más volt. Volt néhány felvillanó kép, arról a bizonyos napról. Másnap reggel arra riadtam fel, hogy megint farkasszemet nézek Főnökkel.
Felültem az ágyamon és körbenéztem. Nick már emberi alakjában feküdt mellettem. Hason feküdt és az egyik keze a derekamon pihent. A tányérok sem voltak már az asztalomon. Szóval apám már fent van és bejött hozzánk ma hajnalban. Tudtam, hogy Nick éberalvó, főleg, ha mellette vagyok.
Pár perc múlva ő is elkezdett mocorogni. Felült és átölelt. A nyakamba csókolt, majd a hajamba. Óvatosan végig húzta a kezét a sebemen, majd hanyatt dőlt velem. Lecsúsztam róla, de nem engedtem el a kezét (amit időközben megfogtam). Az oldalára fordult, hogy rám nézhessen.
-Jó reggelt, Angyalom! Milyen volt az éjszakád? – nézett rám, nagy, barna szemeivel. Nem tudtam ellenállni ennek a pillantásnak, és őszintén elmondtam mindent. A képekről, az érzésekről és Főnökről.
-Ne aggódj, Kicsim! Nem lesz semmi baj. – mondta nyugtatóan Nick és rám tette a takarót. Magához húzott, lehunytam a szemem és újra magamba szívtam az illatát.