Amikor meghallottam a vonyítást, megálltam és a hang irányába fordítottam a fejem. Nick előttem futott, és amikor észrevette, hogy megálltam, visszasétált hozzám. Megbökött a nedves orrával és morgott egy kicsit. Felé fordultam és odabújtam hozzá. Még így, farkas alakban is kisebb voltam nála. Ott álltunk már körübelül két perce, amikor egy ág reccsent mögöttem. Azonnal megfordultam és fenyegetően morogni kezdtem. A fák közül két farkas lépett ki. Egy szürke és egy barna. Azonnal felismertem a szagukról. Az a két srác volt, akik lefogtak az ebédlőben. Megfordult a fejemben, hogy itt a bosszú ideje, amikor kilépett egy harmadik, aranybarna farkas, Vyvien. A két másik farkas között jött ki és láthatóan odadörgölőzött mindkettőhöz. Azok ketten megremegtek, de nem mozdultak a helyükről. Nick mellém lépett és kicsit meglökött. Értetlnül néztem Nick-re. Rámmorgott, amolyan menjünk-már-innen morgással. Amíg mi egymással foglalkoztunk, Vyvien eltűnt. Mire visszafordultam, addigra már csak a két férkas állt előttünk és egyre közelebb jöttek. Morgást hallottam a hátam mögül, ami a nevetésre emlékeztetett. A szemem sarkából láttam, hogy Nick megfordul, majd rámorog Vyvien-re.
~ Istenem, segíts! ~ gondoltam magamban, továbbra is a két fakast nézve. Olyan gyorsan történt minden. A két srác és Vyvien egyszerre támadtak ránk. Nick Vyviennel és a szürke farkassal harcolt, így rám a barna maradt. A farkas a nyakamba akart harapni, de mivel jóval kisebb voltam nála, így mindig kicsúsztam a mancsai és a fogai közül. Kisebb termetem lévén, fürgébb is voltam nála. Míg én vele harcoltam, addig Nick leütötte Vyvient, aki visszaváltozott emberi alakba, amikor elvesztette az eszméletét. Hallottam Nick fájdalmas vonyítását, amikor a szürke farkas megharapta a lábát. Erre megfordultam és rámorogtam a szürkére és már épp ugrottam volna rá, amikor a barna farkas belekarmolt a jobb vállamba. Felüvöltöttem, visszafordultam a farkas felé és a dühtől vakon a nyakának ugrottam. Elkaptam és megtartottam. Nem akartam megölni, de nem voltam ura a tetteimnek. Csak később jöttem rá, mit tettem, de akkor már késő volt. Nick leütötte a szürke farkast is.
Már emberi alakban voltam, amikor odajött hozzám és óvatosan magához húzott.
- Nincs semmi baj, Kicsim! Nyugodj meg. - mondogatta és csak akkor vetem észre, hogy zokogok. A karjába vett, annak ellenére, hogy a bal kezén csúnya harapás volt. Az ölében vitt hazáig.
- Megöltem, Nick! Szörnyeteg vagyok. - mondtam csendesen, amikor a tóhoz értünk. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mit tettem. Nick letett a földre, megfogta az arcom és kényszerített, hogy ránézzek.
- Nem vagy szörnyeteg. Csak azt tetted, amit az ösztöneid súgtak. Teljesen ártatlan vagy. - próbált megvígasztalni és sikerült is neki. Megnyugodtam és elhittem neki, hogy nem vagyok szörnyeteg. Át akartam ölelni, és akkor vettem észre, hogy nem tudom megmozdítani a jobb karomat. Odakaptam a bal kezemmel és éreztem, hogy csupa vér a ruhám, és egy csúnya végés van a vállamon.
- Kórházba kell menned. Gyere, szólunk apádnak, hogy vigyen be minket a kórházba. - mondta kedvesem, és megint felvett az ölébe.
- Tegyél le! Megsérült a karod, ne terheld még jobban. - kértem, de nem hallgatott rám.
- Nem vagy teher, Kyra! Viszint apád ki fog akadni. - nevetett csendesen.
- Azt meghiszem. Ez már a sokadik alkalom, hogy sérülte hozol haza. Csoda, hogy apám még nem tiltott el tőled. - nevettem én is csendben. Felnéztem az arcára és láttam, hogy elkomorodik.
- Egyszer már megpróbálta. Akkor, amikor visszahoztalak Denverből. - erre nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondhatnék. Ekkor értünk a bejárati ajtóhoz.
- Peter, engedj be! - kiáltotta Nick és vártunk, hogy apám beengedjen minket. Hallottuk, ahogy kijön a konyhából és kinyitja az ajtót.
- Jézusom, veletek meg mi történt már megint? - kérdezte aggódva és amikor meglátta a vállamat, azonnal fogta a kabátját és a kocsikulcsot.
- Orvosra van szüksége. Lassan nem lesz magánál. Sok vért veszített, amíg visszahoztam. - mondta Nick, és mondnai akartam valamit, de túl gyengének éreztem magam, ahhoz is, hogy megszólaljak.
A következő emlékem az volt, hogy kinyitottam a szemem egy kórházi szobában. A vállam bekötve, és olyan zsibbadt voltam, hogy azt hittem megint elájulok, vagy egyszerűen csak elalszok.
~ Istenem, segíts! ~ gondoltam magamban, továbbra is a két fakast nézve. Olyan gyorsan történt minden. A két srác és Vyvien egyszerre támadtak ránk. Nick Vyviennel és a szürke farkassal harcolt, így rám a barna maradt. A farkas a nyakamba akart harapni, de mivel jóval kisebb voltam nála, így mindig kicsúsztam a mancsai és a fogai közül. Kisebb termetem lévén, fürgébb is voltam nála. Míg én vele harcoltam, addig Nick leütötte Vyvient, aki visszaváltozott emberi alakba, amikor elvesztette az eszméletét. Hallottam Nick fájdalmas vonyítását, amikor a szürke farkas megharapta a lábát. Erre megfordultam és rámorogtam a szürkére és már épp ugrottam volna rá, amikor a barna farkas belekarmolt a jobb vállamba. Felüvöltöttem, visszafordultam a farkas felé és a dühtől vakon a nyakának ugrottam. Elkaptam és megtartottam. Nem akartam megölni, de nem voltam ura a tetteimnek. Csak később jöttem rá, mit tettem, de akkor már késő volt. Nick leütötte a szürke farkast is.
Már emberi alakban voltam, amikor odajött hozzám és óvatosan magához húzott.
- Nincs semmi baj, Kicsim! Nyugodj meg. - mondogatta és csak akkor vetem észre, hogy zokogok. A karjába vett, annak ellenére, hogy a bal kezén csúnya harapás volt. Az ölében vitt hazáig.
- Megöltem, Nick! Szörnyeteg vagyok. - mondtam csendesen, amikor a tóhoz értünk. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mit tettem. Nick letett a földre, megfogta az arcom és kényszerített, hogy ránézzek.
- Nem vagy szörnyeteg. Csak azt tetted, amit az ösztöneid súgtak. Teljesen ártatlan vagy. - próbált megvígasztalni és sikerült is neki. Megnyugodtam és elhittem neki, hogy nem vagyok szörnyeteg. Át akartam ölelni, és akkor vettem észre, hogy nem tudom megmozdítani a jobb karomat. Odakaptam a bal kezemmel és éreztem, hogy csupa vér a ruhám, és egy csúnya végés van a vállamon.
- Kórházba kell menned. Gyere, szólunk apádnak, hogy vigyen be minket a kórházba. - mondta kedvesem, és megint felvett az ölébe.
- Tegyél le! Megsérült a karod, ne terheld még jobban. - kértem, de nem hallgatott rám.
- Nem vagy teher, Kyra! Viszint apád ki fog akadni. - nevetett csendesen.
- Azt meghiszem. Ez már a sokadik alkalom, hogy sérülte hozol haza. Csoda, hogy apám még nem tiltott el tőled. - nevettem én is csendben. Felnéztem az arcára és láttam, hogy elkomorodik.
- Egyszer már megpróbálta. Akkor, amikor visszahoztalak Denverből. - erre nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondhatnék. Ekkor értünk a bejárati ajtóhoz.
- Peter, engedj be! - kiáltotta Nick és vártunk, hogy apám beengedjen minket. Hallottuk, ahogy kijön a konyhából és kinyitja az ajtót.
- Jézusom, veletek meg mi történt már megint? - kérdezte aggódva és amikor meglátta a vállamat, azonnal fogta a kabátját és a kocsikulcsot.
- Orvosra van szüksége. Lassan nem lesz magánál. Sok vért veszített, amíg visszahoztam. - mondta Nick, és mondnai akartam valamit, de túl gyengének éreztem magam, ahhoz is, hogy megszólaljak.
A következő emlékem az volt, hogy kinyitottam a szemem egy kórházi szobában. A vállam bekötve, és olyan zsibbadt voltam, hogy azt hittem megint elájulok, vagy egyszerűen csak elalszok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése