31. fejezet

Ott a kórházi ágyon, félig ájultan, visszasírtam azt a sötétséget, ami legutóbb is segített. Hiába rimánkodtam némán, sírtam zokogtam magamban, csak nem jött az áldott sötétség. Rádöbbentem arra, hogy félek. Alighogy erre rájöttem éreztem a jól ismert zuhanást. A következő pillanatban ott voltam a fekete szobában. Előttem egy fehér farkas. Megdöbbentem, aztán rájöttem, hogy egy tükör van előttem, ami megmutatja, hogy mi lakik bennünk. Leültem a tükörképemmel szemben beszélgetni. Mindenféle marhaságról és nem figyeltünk az időre. Egyszer csak feljött, ami Denver-ben történt. Magam előtt láttam Főnök arcát, majd közvetlenül mellé képzeltem Carlos arcát is. A két arc két különböző férfié volt és mégis nagyon hasonlítottak egymásra. Mintha ikrek lennének. Puszta kíváncsiságból megpróbáltam a két arcot egymásra vetíteni. Könnyebben ment, mint gondoltam és amikor "végeztem" meglepett az eredmény. Akkor és ott döbbentem rá, hogy a két férfi egy és ugyanaz az ember.
Ez a felismerés villámcsapásszerűen ment át az agyamon. Felmerült, hogy megihatnám a kék fiolát és visszatérek a való világba vagy esetleg maradok még egy kicsit, legalább addig,a míg a sebem valamennyire meggyógyul. Ahogy ezt végiggondoltam, tudtam, hogy vissza kell mennem. Keresni kezdtem a fiolákat, a kéket és a pirosat, de nem találtam.
~ Valami baj ~ döbbentem rá. ~ Nem tudok visszamenni. Még nem.
Mivel nem tudtam mit tenni visszamentem a tükörhöz. A tükörképem még mindig farkas alakban volt, de kifejezetten tetszett. Leültem és csak gyönyörködtem a farkasban. Nem tudom mióta ültem ott, nem is érdekelt. Akkor ocsúdtam fel,a mikor a tükör mögül Nick hangját hallottam.
~ Megvan a kapaszkodó. Most már csak az utat kell megtalálni. ~ gondoltam és odamentem a tükörhöz. Megérintettem a lapját, de nem hideg és kemény volt, hanem langyos és zselé szerű. Óvatosan megnyomtam, mire eltűnt a kezem. Vettem egy mély lélegzetet, tovább hallgattam Nick szólongatását. Beléptem ebbe a zselészerű anyagba.
A következő pillanatban már megint a kórházi ágyban találtam magam. Óvatosan kinyitottam a szemem. Jobbra, majd balra néztem. Jobbomon apámat , balomon Nick-et láttam. Mindketten a kezemet fogták.
- Jól vagyok! - mondtam csendben, szinte suttogva. Nem hittek nekem. Egyszerre nyúltak a homlokomhoz, simogatták meg az arcom. Hirtelen nem tudtam sírjak-e vagy inkább nevessek. Végül a kettő keverékénél döntöttem. Folytak a könnyeim és mosolyogtam. Apám a megkönnyebbüléstől elsírta magát. Örült hogy még mindig életben vagyok. Nick kicsit zavartan nevetgélt mellettem. Felnéztem rájuk és elkomolyodtam.
- A denveri pacák és Carlos egy és ugyanaz. Ugyanaz a férfi, csak álruhában. - mondtam, mire Nick felpattant mellőlem és belerúgott a falba.
- Ez biztos, kicsim? - kérdezte apám, mire elszakítottam a szemem dühös páromról sé ránéztem.
- Egészen biztos. - mondtam szomorúan.