6. fejezet

Néztük egymást ott a tóparton, mint mindig, de most próbáltuk megérteni a másik fájdalmát. Végül nem bírtam tovább, a veszéllyel mit sem törődve átkaroltam hatalmas nyakát és zokogtam. Először meglepődött, de utána megkönnyebbült és elengedte magát. Lefeküdt a földre, így én a két mellső mancsa közé kerültem. A hátamra fordultam és mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy Mike szakított velem és elköltöznek, mire elkezdett morogni. Fenyegető volt a hangja és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Kicsit megijedtem, de felültem, hogy a szemébe nézzek.
-Nyugodj meg! Nem fog visszajönni. Örökre elmegy. – mondtam halkan és a nyakába bújtam. Ő is megnyugodott kissé. Halkan morgott, mintha dorombolna. Erre a gondolatra felnevettem, mire valami ugatás félét hallatott. Rájöttem, hogy nevet. Tovább meséltem az életemet. Hisz általában csak nézzük egymást.
-Anyám meghalt, amikor 7 éves voltam. Apámmal élek, és azóta folyamatosan költözünk. Azt mondják, hogy nagyon szépen tudok rajzolni és énekelni, de nekem erről más a véleményem. – és csak meséltem, meséltem. Dőltek belőlem a szavak és nem tudtam abbahagyni. Végül annyira elfáradtam, hogy majdnem elaludtam. Éreztem, ahogy megmozdult, hogy elmenjen. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy elengedem. Már elment mellőlem az erdő felé, amikor utánaszóltam.
-Ne menj el! Csak most maradj velem. Nincs erőm egyedül lenni. – a hangom nem volt több álmos suttogásnál, de meghallotta. Úgy vettem észre, örül hogy visszahívtam. Ő sem akart még elmenni. Visszafeküdt oda, ahonnan alig egy perce állt fel. Elhelyezkedtem és mielőtt még elaludtunk volna, kérdeztem valamit.
-Nagy baj lenne, ha Shadow-nak neveznélek? Így könnyebb lenne mindkettőnknek. – suttogtam és éreztem, ahogy a hasamra hajtja a fejét, és egyetértően morog. Tetszett neki a Shadow. Olyan jól esett a közelsége, hogy elfelejtettem, miért is voltam szomorú.
Hajnalban arra lettem figyelmes, hogy fázom. Felültem és Shadow már nem volt ott. Egyből megrohantak az emlékek, amelyek mellette elkerültek. Visszamentem a házba. Apám még aludt, így észrevétlenül bementem a szobámba aludni még egy keveset. Álmodtam. Furcsa és egyben ijesztő volt. Álmomban egy fehér szobában voltam, amiben csak egy ajtó volt. Az ajtó zárva volt, amikor ránéztem. De amikor másfelé fordítottam a tekintetemet, hallottam ahogy kinyílik. Arra riadtam fel, hogy hátulról megragad valami és az ajtó felé húz. Felültem és az asztali órámra pillantottam. 11: 45.
-Már ennyi az idő? – kiáltottam fel, de rájöttem, hogy szombat délelőtt van. Felkeltem, majd lementem a konyhába. Nekiálltam főzni valami ebédet.
Apám álmosan jött le a lépcsőn és leült e helyére az asztalnál. Kezét úgy tartotta, mintha a kávésbögréjét tartotta volna benne. Megértettem. Kávét kér. Megcsináltam a koffeinbombát, ahogy én szoktam nevezni, és az ujjai közé tettem a bögrét. Hálásan emelte a szájához, ivott pár kortyot, majd rámnézett.
-Miért kiabáltál ma reggel? – kérdezte kicsit durcásan, amiért felkeltettem és az újságot kereste.
-A pulton van, amit keresel. És azért kiabáltam, mert azt hittem péntek van és elkések a suliból. – magyaráztam, miközben a gázra raktam forrni a vizet a spagetti tésztához.